“Érzelmi kötelék nélkül nem lehet gyászolni.”

„Furcsa érzés, mikor valaki olyan távozik az élők sorából, akit nem tudsz meggyászolni. Valaki, aki egyébként vér szerinti rokon, az édesanyád, de te csak kétszer találkozták vele, így csak az ismert tettei után tudsz róla képet alkotni.” Anna így kezdte történetét, ami nem is olyan ritka, mint azt hinné az ember. Mert sokakat hagyott el anyjuk és apjuk, akik hasonló helyzettel szembesültek, ezért tartom fontosnak az ő helyzetét elmesélni:

Nem ismertem anyám. – folytatja. Nem tudom milyen ember volt, mit szeretett és gyűlölt. Csak azt tudom engem pólyás koromban kirakott az út szélére. Szerencsém volt, két jó ember örökbe fogadott. Anyámmal így csak kétszer találkoztam életemben, s ez csak arra volt elég, hogy abból rakjam össze történetét, amit elárult viselkedése.

Apámat a bíróságon láttam egyszer 13 éves koromban, s ő a feleségével érkezett akkor. Anyám, tisztes távolságban állt tőlük, nyílván nem véletlenül. Nem volt nehéz kisakkozni, anyám csak szerető volt, vagyis egy olyan nő, aki jobban szeretett egy férfit, mint az arra érdemes lett volna. Apám pedig élt a lehetőséggel – mivel anyám szép nő volt még akkor is, mikor én láttam- így tárt karokkal fogadta a szőke hajú és égszínkék szemű gyönyörűséget, aki a karjába omlott.

Láttam anyámon, még mindig szerette apám. Ezért fogadta el az örök második szerepét, s azt is, hogy le kellett mondania rólam, csak, hogy teljesíthesse a hőn imádott férfi óhaját. Szerencsésnek éreztem magam azért, mert nekem, helyettük, lett normális családom, anyám és apám, akik tisztességgel felneveltek. Nem is értettem, mit akarnak tőlem 13 évesen?

Hamar kiderült, apám akart magához venni, azért, mert munkára fogható lettem volna. Nevelőcsaládom azonban nem engedte, maradtam ott, ahol valóban felnőttem. Haza is indultunk, de még anyámra vetettem egy lesújtó pillantást, miközben arra kerestem választ: – Milyen nő lehet az, aki hagyja, hogy egy férfi uralja minden tettét és gondolatát?

40 év múlva hallottam róla legközelebb, de csak azért, mert otthonba akart menni, pénzt akart tőlem. Nem adtam neki, persze dolgozott bennem a lelkiismeret és egy ideig vívódtam azon:

Tartozom-e valaki olyannak bármivel is, akinek csak az életemet köszönhetem, de sohasem nevelt, vagy terelt utamon?

Elhatároztam magam, s meglátogattam őt. Azt reméltem, ha elmondja mi történt, miért nem kellettem neki, s megmutatja ki is ő, majd megenyhülök felé. Anyám azonban megmakacsolta magát, úgy tett, mintha nem tudná, ki vagyok. Csak mikor felcsattantam, akkor hagyta el ajkát a mondat: Olyan a természeted, mint amilyen apádé is volt!

A pillanat hatása alatt, leültem az ágya mellé. Megfogtam kezét, kértem, mondja el milyen ember ő, s miért nem kellettem neki. Mondott néhány szót, de nem akart „vallani”. Sem bocsánatot kérni, sem megnyugvást kapni.

Otthagytam, mert a szívem lázadt. Anya voltam már én is, így nem bírtam elviselni, hogy egy anya ne akarjon tudni a lányáról. Eltemettem magamban a találkozást, csak álmaimban bukkant fel néhanap anyám. Egészen addig, amíg hírt nem kaptam felőle: Meghalt, eltávozott, nincs több találkozás.

Szívem üres volt, nem tudtam, hogy mit érezzek. Anyám távozott, de nem fájt, hiszen én már azt a nőt, akit anyámnak tartottam – mert felnevelt és szeretett-  eltemettem. Csak a lelkem volt kissé zavarban, mert tudta, most szívemnek fájnia kellene, de nem talál rá okot. Nem is találhatott, hiszen csak a biológiai anyám hunyt el, akivel sohasem volt semmilyen- érzelmi- kapcsolatom.

Anna érzelmei teljesen normálisak. Ma már tudjuk, hogy néha, a (csúnya szóval) nevelőszülő sokkal több szeretet és törődést képes adni, mint a biológiai szülő. Az, hogy bűntudata volt, mert nem érzett semmit, csak azt jelenti, hogy az erkölcsi érzete a helyén van. De nem kell meggyászolni valakit, akit nem ismertünk, nem szeretett, s lemondott rólunk. Csak azért kell hálásnak lenni neki, mert a világon vagyunk.