Karácsony körül mindig furcsa érzések kavarognak bennem. Szüleim már 18 éve elváltak, de ilyenkor évről-évre feltámad bennem egy gondolat, hogyha lehetne egy kívánságom, akkor azt szeretném, hogy anyámmal és apámmal együtt tudjam a karácsonyt ünnepelni. Nem külön-külön, nem rohangálva és bocsánatot kérve, hogy most megyek az egyikhez, aztán a másikhoz, hanem egy helyen ülve és ünnepelve békességben, nyugalomban mindkettőjükkel. Na persze a kicsi lány szólal meg ilyenkor belőlem, aki valami olyat akar, amire sohasem volt példa igazán hármunk közös életében.
Sosem szerettem a karácsonyokat igazán. Talán csak akkor, mikor még nem fogtam fel annyira, mi történik közben körülöttem. Sajnos azonban nagyon hamar észbe kaptam és megértettem, apám iszik, és sosem józanul állítja fel a karácsonyfát. Anyám ideges volt ezért mindig, én meg álltam kettejük közt és reszkettem mi fog történni…
December 24-én mindig nagynénéméknél ebédeltünk. Itt már apám előre ünnepelt, meg aztán rendszerint el is tűnt még egy kicsit valamerre. Csak 5 után ért haza, s vaksötétben, illuminált állapotban próbálta a fát belenyesni a fatartóba. Válogatott káromkodások hagyták el ilyenkor száját, s mindannyian feszültek voltunk tőle.
10 éves koromban, aztán el is váltak szüleim. Azt hihetné az ember, hogy anyámhoz kerültem, de nem így történt. Apámmal maradtam, meg mamámmal, aki a valódi támaszom lett onnantól kezdve. De a család (nagynénéim, unokatestvéreim stb.) soha többet nem hívott át sem engem, sem apám karácsonyozni, – mert apámék elváltak, s mert anyám elhagyott… (A logikát az egészben a mai napig nem értem.)
Miután anyám elment, többet nem állítottunk karácsonyfát. Azt se tudom biztosan, hogy kaptam-e ajándékot azután, annyira zaklatott voltam azokban az években. Anyám Németországban élt, én Magyarországon egy részeges apával, akit senki nem tudott „megtéríteni”. Pedig mamám igyekezett vele megértetni, (ugyanazt, amit egyébként anyám is próbált vele, amíg együtt voltak), hogy a gyereke vele van, legalább miatta le kellene tennie az üveget.
Persze érzelmi zsarolással (mert ez az volt) senkit nem lehet meggyőzni…
15 évesen már nem is laktam otthon. Kollégiumba kerültem, ami számomra megváltás volt. Lettek új barátaim, s lett egy szerelmem is. Az ő családjánál voltam minden hétvégén – így karácsonykor is-, de mindig úgy éreztem, hogy csak megtűrnek, mert szánnak helyzetemért.
19 éves voltam mire anyám újra felbukkant az életemben. Igyekeztünk kapcsolatot tartani, együtt karácsonyoztunk, de nem ment valami jól. Persze a rengeteg fájdalom, dühöt generált bennünk, s az sem segített, hogy nagyon ritkán találkoztunk, mert Ausztriában élt. Ő dühös volt magára, én is rá, s ez csak akkor csillapodott le valamelyest bennünk, miután én mentem külföldre dolgozni.
Párommal végre valamelyest békében tudtam ünnepelni a karácsonyt. Igaz, egy „idegen” országban, mert megállapodtunk mindig abban, hogy az ünnepek előtt jövünk haza. Karácsonyozni nem akartunk egyikünk családjánál se, mert az ő szülei és az én apám Szegeden, míg anyám Ausztriában volt. Összehozni pedig azt, hogy mindenkinek jó legyen, nem lehetett, sehogy se, s ezért mi úgy döntöttünk, hogy akkor inkább ketten ünneplünk.
Három éve aztán hazajöttünk, s a karácsony azóta ismét stresszes. Megyünk a szüleihez, a mamámhoz, de egyre nehezebben bírom már elviselni azt, hogy nincs hova igazán hazamennem ennyi éve, s ezért nincs is olyan hely, ahol teljes szívvel tudnék karácsonyozni. Anyámmal azóta se karácsonyoztam, de nem csinál belőle gondot (legalábbis azt mondja).
Csak nekem fáj egy kicsit azért a szívem, hogy nem tudom és soha nem is tudtam igazán az egész családommal egyszerre megünnepelni a karácsonyt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: