Vannak fejezetek, amelyeket csak nagy sokára lehet lezárni rendesen. Azért, mert nincs benne végszó, elköszönés, vagy magyarázat, amely a megértésen keresztül segíthetné egy kapcsolat elengedését. Van, aki felszívódik, van, aki csak annyit mond, hogy ő minden jót kíván, de részéről vége. Ám az, hogy miért tűnik el, vagy köszön el magyarázat nélkül az illető, az kimarad a történetből.
Az, pedig űrt hagy bennünk, s egy lezárhatatlan ajtót életünkben. Ráadásul kísért minket egy fantom alakja is, akit szerettünk, magunkhoz közel engedtünk, s aki a jelek szerint szándékosan akarta szívünk ily módon összetörni (vagy inkább figyelmen kívül hagyni).
Mind tudjuk, hogy őszinte és tényleges magyarázat nélkül elfogadni azt, hogy valaminek vége, nem könnyű feladat. Elvégre, hogyan kell elengedni és elfogadni azt, amire nem kapunk válaszokat? Milyen tanulságot szűrjünk le belőle?
Akit ily módon sebeznek meg, rosszabb esetben elvonul a világ elől. Van, aki okot talál arra így, hogy forró kakaót igyon a kályha mellett, azzal a reménnyel, hogy a lángokban való elmerülés közben megleli a válaszokat is majd.
A baj ezzel az, hogy prekoncepciókat gyártunk ilyenkor, mert csak egyoldalú rálátásunk van a történtekre. Hiába keressük mit rontottunk el, mit kell tanulnunk, sokan ilyenkor csak azt látják könnyes szemeikkel, hogy nem szabad megbízni az emberekben, mert a végén sebeket szerzünk.
Persze ez téves és veszélyes következtetés, amely, ha nem vigyázunk, csak elidegenít környezetünktől. Nem vezet semmi jóra, ha mindenkire potenciális fájdalmat okozóként nézünk, mert az emberek kiszagolják félelmünk, s vagy valóban „megtámadnak” vagy nagy ívben elkerülnek minket.
Továbbra is vállalni kell a „megszelídítés kockázatát”, muszáj újra szeretnünk. Főleg magunkat, mert egyetlen ember cselekedete és döntése, nem szabad, hogy az önmagunk iránti szeretetünk útjába álljon, és minket romba döntsön!
Ezek a helyzetek sokszor teherbírásunkat, lelki erőnket, szívünket igyekszenek megedzeni. Minél nagyobb a kihívás, annál többet nyerhetünk belőle. Fejlődni csak úgy lehet, ha vállaljuk a „sírás kockázatát” is. Hiszen nem az az erős, aki mindig erősnek mutatja magát, hanem az, akinek van mersze megmutatni „gyengébb” oldalát is.
Így előfordul, hogy a félig nyitott ajtókat, mi csapunk be végül. Persze a kulcs nem tud a zárban elfordulni, addig, amíg a másik fél nem nyilatkozik a történtekről. Van, mikor 3, van, mikor 13 év után derül ki az oka annak, amiért eltűnt az életünkből. Így csak annyit tehetünk, hogy elfogadjuk, hogy vannak magyarázatok és döntések, amelyekhez több idő kell, hogy eljussanak szívünkhöz.
Mi addig is erősödünk, hiszen élünk és szeretünk, úgy, hogy közben van egy ajtó, amiben a kulcs nem fordult még el. Persze ez nem jár állandóan a fejünkben, lassan el is halványodik az emléke bennünk. Ettől még ott munkál szívünkben és erőt ad nekünk a mához. Mert azt biztos, hogy azt az egyet nagyon jól megtanuljuk az ilyen helyzetekből, hogy azokat, akik az életünkben jelen akarnak lenni, még jobban fogjuk értékelni és szeretni, mint azelőtt…
Nagyon jó írás. 🙂