A szégyenkultúra hatása életünkre

Te miért szégyelled magad? A tested, az arcod, a származásod, a korod, vagy a tudásszinted miatt? Milyen negatív üzenetet cipelsz magaddal, 10, 20, 30, 40 éve? Bele tudsz nézni a tükörbe anélkül, hogy kivetni valót találnál magadban?

Képes vagy előítéletek nélkül, szeretettel elfogadni azt, aki vagy?

Sokat foglalkozunk a kinézetünkkel, túlságosan is sokat. Többek között azért is, mert a média és a Photoshop világ azt sugallja, hogy mindenki tökéletes, gyönyörű és fiatal, csak mi nem vagyunk azok – és ezt nem tűrhetjük tovább! Ezért szépségápolási termékek és szépészeti beavatkozások tucatjait vesszük igénybe, hogy elérjük a vágyott eredményt. Az egyetlen bökkenő, hogy közben a termékszolgáltatók egyik fele, egészségtelen életvitelre csábít minket, míg a másik fele, arra ösztönöz, hogy szerezzünk vissza mindent, amit elvesztettünk – az előbbi miatt.

Mindkét iparág mérhetetlen egoizmusunkra építette fel dollár milliárdokat jelentő birodalmát. Csak mert hiúságunkra és szépség utáni vágyunkra alapozva elhitetik velünk, hogy ha úgy akarunk ragyogni, mint pl. Palvin Barbi, vagy Doutzen Kroes, akkor X arcápolót és Y fehérneműt meg kell vennünk feltétlenül. Mi pedig, bár jól tudjuk, hogy sosem leszünk olyanok, mint a fent említett szépségek, be is dőlünk nekik (tisztelet a kivételnek). Pedig Doutzen is sokszor nyilatkozza, hogy neki is vannak rossz napjai, az ő szépségéhez is profi sminkesek és személyi edzők járulnak hozzá, szakértésükkel.

Persze a szégyenkultúra nem mostani „találmány”. Az emberek kisebbségi komplexusaira már évszázadok óta alapoznak a szégyenkultúrát éltetők. Szülők, tanárok, nevelők, osztálytársak plántálják belénk, hogy ha nem vagyunk olyan okosak, mint azt ők elvárnák tőlünk, nem érünk semmit, nem leszünk senkik. Ez pedig lássuk be sokkal nagyobb baj annál, mint, hogy szépek vagy, elég vékonyak vagyunk-e.

Már csak azért is, mert van, aki hiába tanul szorgalmasan matematikát, akkor sem lesz belőle matematikus például, s ezzel alapvetően nem is kellene, hogy legyen bármi gond. A baj ott kezdődik, hogy megaláznak minket rossz teljesítményünkért és felfogó képességünk korlátaiért.

Ráadásul a negatív kritikát önmagunkról valamiért könnyebben el is hisszük (főleg, ha sokat mondogatják nekünk). Pedig, mindenki jó valamiben, csak meg kell találnia azt az egy (vagy több) dolgot, amiben kiemelkedően jól tud teljesíteni. Soha senkit sem kellene minősíteni butának, s főként nem kellene ezért megalázni. Mert ezzel determinálnak egy reményteljes fiatalt (felnőttet) egy olyan szintre, amiből aztán nem tud kitörni.

Keveset beszélünk róla, de vannak, akik szégyellik származásukat. Főként azért, mert bizonyos rasszokat bélyegekkel látott el az emberiség. Attól pedig nehéz megszabadulni, hiszen vannak jellegzetes vonások, amelyek egyértelművé teszik, hogy milyen nációhoz tartoznak az emberek. Sokan, túlságosan sokan is a látszat (értsd: vallás, külső, sztereotípiák) alapján ítélkeznek embertársaink felett.

A negatív megítélés, az előítélet, mélyen él a köztudatban. Ezt pedig tovább is örökítjük, mert amit lát és hall tőlünk a gyerek, azt tanulja meg saját véleményének is elfogadni (kivéve, ha nem mondunk erről neki semmit). Soha senkit sem lenne szabad a származása miatt elítélni. Ismerjük meg az embert magát, mielőtt véleményt formálunk!

Senkinek nem lenne szabad szégyellnie testét, arcát, származását, korát, tudásszintjét. Már csak azért sem, mert senki sem jobb, okosabb, szebb, több a másiknál. Mind, úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Kivétel nélkül. Álljunk a tükör elé, mondjuk: Szeretem és értékelem magam előítéletek és feltétel nélkül!

Mert, ha így teszünk, a szégyenkultúra nem tud többé károkat okozni bennünk!