A “hétköznapi” hősök köztünk járnak

A legerősebb emberek nem kiáltják világgá fájdalmuk. Nem rendeznek jeleneteket, nem kérnek mások szánakozó figyelméből, inkább magukban intézik el mindazt, ami lelküket bántja. Hisznek abban, hogy minden okkal történik, ezért az akadályokra mindig kihívásként tekintenek. Persze ez nem jelenti azt, hogy olykor nem kelnek fel szorongással a szívükben az ágyból egy-egy nehezebbnek ígérkező nap reggelén, s, hogy soha nem remeg meg lelkük a sok megpróbáltatás terhe alatt.

A hétköznapi hősök köztünk járnak. Ugyanolyan emberek, mint te vagy én, mégis ha rájuk nézünk, s beszélünk velük, érezzük, hogy bennük több az erő és az önfegyelem, mint az átlagban. Az én barátaim között is vannak ilyen hősök, s biztos vagyok benne, a te barátaid/ismerőseid között is vannak. Én most Virágról és Ákosról hoztam egy történetet, akik csodálatos szülei két kisfiúnak.

Virág és Ákos egy baráti házaspár, akiket 8 éve ismertem meg. Megismerkedésünk idején már készültek a gyerekvállalásra, akkor még sikertelenül. Összebarátkozásunk után Virág teherbe esett, de első babájával elvetélt. Hamar összeszedte magát, majd fél év múlva újra terhes lett, s én figyelemmel kísérhettem terhességét.

9 hónap múlva megszületett Zsombor, császármetszéssel. Ákos az első pillanattól kezdve rengeteget segítetett nejének. Emlékszem, hihetetlen volt, hogy az addig kissé körülményesnek ismert apuka, a világ legtermészetesebb módján öltöztette fel az egy napos kisfiát, miközben ezt mondta: „A világ összes bölcsességét látom már a fiam szemében.”

Családdá váltak, akik semmiféle segítséget nem várhattak a szüleiktől. Nem volt nagymama és nagypapa, aki rendszeresen „kisegítette” volna őket és ez még jobban összekovácsolta őket.

Zsombor szépen fejlődött, s egészen nyugodt babának bizonyult. Az anyja egy hét után a kezembe adta, és az a tündéri kisfiú a szívembe költözött, hiszen már akkor ismertem, amikor még az anyja pocakjában volt. Két éven át folyamatosan nyomon követtem fejlődését, mert heti egyszer át tudtam akkoriban járni hozzájuk egy-egy napra. Így büszkén mondhatom, hallottam első szavait, első mondatait, láttam felállását, elindulását, finommotoros és szellemi fejlődésének lépcsőfokait.

Hamar kiderült, hogy különleges képességekkel megáldott kisfiú, aki mindenre figyel. Két évesen olyan szofisztikáltan tudott beszélni összetett mondatokban, amelyre még 5-6 évesek sem mindig képesek. Rajongott a szépirodalomért, a versekért, s már akkor mondta velünk a meséket, mikor még tanult beszélni. Az egyetlen „furcsaság” annyi volt, hogy ha idegen nyelven beszéltek körülötte, egy pontra szegeződött tekintete.

Idővel aztán egyre több dologra figyeltünk fel nála. Nem volt hajlandó yoghurton és kekszen kívül semmilyen ételt sem elfogadni, s az anyatej elhagyása után, nem ivott vizet, vagy gyümölcslevet. A kenyér, a hús, a főzelékek, a bébiételek, mind hidegen hagyták. Nem bírta a zajokat, egyenesen kiborult bizonyos nagy robajjal járó hangoktól, ez alól kivétel a szemetes autó volt, amire álmából is felkelt, hogy megnézze azt, az ablakból.

Egyik téren kiemelkedően teljesített, a másik téren le volt maradva kortársaihoz képest. Kapcsolatokat nehezen kötött, igazán csak a szüleit és engem fogadott el nagyon-nagyon sokáig. Éreztünk rajta valamit, amit féltünk még megfogalmazni is. Aztán egy napon Virág terhes lett újra, ami egybe esett a gyermekeken elvégezhető teljesítmény és értelmiségi szint felmérésével járó tesztek kezdetével, s mire a 7. hónapba ért, kiderült Zsombor autista.

Mire megszületett Ábel, Zsombor öccse, Virág és Ákos a létező összes könyvet elolvasták a témában, s elvégeztek egy tanfolyamot autista gyerekek gondozásából. Elindultak vele készségfejlesztő foglalkozásokra, fizioterápiára, stb., s Zsombor egyre több mindenben fejlődik szépen. Felkészítették őt Ábel jövetelére is, de persze egy hároméves gyermek nem tudja megérteni, mit jelent ez igazán, mint ahogy azt sem, hogy miért nem lehet elhallgattatni egy gombnyomásra síró kistestvérét.

Ez pedig baj volt, mert Zsombor nem bírta az éles hangokat. Így nem csak azzal kellett megküzdenie, hogy anyján osztoznia kell, hanem azzal is, hogy nem bírta kontrollálni érzelmeit, ami azt jelentette, hogy sikító frászt kapott minden alkalommal, amikor Ábel sírni kezdett. Hiába volt „jól kigondolt” tervünk, hogy az apja és én vele vagyunk, egy idő után, már senkit nem akart maga körül elviselni.

Persze egy gyereknek az anyja a mindenség, így egy olyan korszak jött az életébe, amikor már csak az apját tudta elviselni, miközben anyja után vágyott. Autizmusa kezdett láthatóvá válni, s egy idő után nem akart senkit se maga köré, így megkértek ne menjek segíteni. Bezárultak, ami teljesen érthető, hiszen kettejüknek (illetve négyüknek) kellett új életteret kialakítani. Fél év után, mikor Ábel bölcsibe került, Virág végre egy-egy napot újra csak neki tudott szentelni ez pedig kezdte megnyugtatni.

Egy év kellett, mire újra akart velem is lenni Zsombor. Én rettegtem, hogy elfelejtett már, s bántott, hogy nem tudtam segíteni Virágnak és Ákosnak, de persze tudom, vannak dolgok, amihez nem lehet segítő kezet adni.

Vannak helyzetek, amikor magunkban kell tisztázni érzéseinket, s ez nem múlik senki máson. Most már újra járok hozzájuk, Zsombor örül, ha vele vagyok, s az én szívem is repes. Ábel is szépen fejlődik, az élet edzi két barátom azóta is, töretlenül. Egy percig sem volt kérdés, hogy Zsombor ajándék az életükben, mint ahogy Ábel is az.

Virág és Ákos csodálatos szülei két gyermeküknek. Nincs bennük keserűség, vagy fájdalom, úgy szeretik gyermekeik, amennyire csak lehetséges. Nem nevelik betegségtudatossá Zsombort, mert számukra és számomra is ő olyan, mint, amilyen te és én is vagyunk. Ő egy szeretetteljes kicsi ember, aki úgy mosolyog, úgy játszik és úgy szeret, hogy attól a világ is jobb hellyé válik.

Szülei pedig olyan lelkierővel rendelkeznek, amely miatt én nagyon felnézek rájuk.