Most azt tanulom, hogyan kell segítséget elfogadni és közösségben élni

Kiskorom óta jól tudom érezni magam egyedül (is) a bőrömben. Nem okozott gondot, hogy egyedül játsszam, vagy, hogy egyedül intézzem a dolgaim. Nekem az sohasem fájt, hogy egyedül kell lenni. Nekem az azt jelentette, hogy végre lehetek önmagam, mert úgy nem kell megfelelni olyan elvárásoknak, amelyeket mások akartak rám erőltetni.

Igaz, rólam hamar kiderült, hogy hiába mondanak nekem akármit, úgy is a saját fejem után fogok menni. Erre az egyik legjobb példa, mikor 4 évesen két keréken tanultam bicajozni, s anyám és mamám a háttérben mondogatta, hogyan csináljam (szerintük), s az inkább zavaró volt számomra, mint segítség.

A végén annyira dühös is lettem, hogy mi az, hogy nem tudok megtanulni bicajozni, hogy megkértem őket, hagyjanak békén. Bementek a házba, én meg a kis utcában próbálkoztam tovább, egyedül. Eső után voltunk, az árkokban állt a víz. Nyolcszor estem bele az árokba, nyakig sáros voltam, de a kilencedik alkalom után, végül sikerült megtanulnom két keréken biciklizni.

Bármi gond merült fel az életemben eztán, valahogy mindig úgy alakult, hogy akkor jártam a legjobban, ha magam oldottam meg azt. Kitapasztaltam, mi működik és mi nem az életemben és azzal boldogultam.

Egyébként sem tudtam sosem segítséget kérni és elfogadni, sem a családomtól, sem a barátaimtól. Nem tudtam gyengének mutatkozni előttük, mert nem akartam, hogy úgy lássanak. Aztán mégis eljött egy olyan fordulópont az életemben, amikor már nem tudtam tovább „erősnek” mutatni magam. Kitört belőlem minden elfojtott érzelmem, s szeretethiányom.

Az történt ugyanis, hogy egy gyerekkori barátom udvariasan közölte, nem lesz tovább a barátom, foglalkozzam a párommal többet. 15 éves barátságot hajított el, s ez meglehetősen megviselt.

Persze azért is viselt meg az egész, mert nem tanultam meg elveszteni embereket az életemből. S mivel közvetlen hozzátartozóm is elhagyott, úgy éreztem, ha elhagynak, azért van, mert nem vagyok szerethető.

Állandóan páncélban jártam, amely érzelmeimet is elrejtette az emberek elől. Ám mikor gyermekkori barátom elhagyott, a páncélom paradox módon, összetört. Általa rájöttem, néha azért kell elvesztenünk valakit, hogy helyette mások érkezhessenek meg életünkbe. Az történt ugyanis, hogy ahogy ő eltűnt, szinte azonnal jött egy új (szívbéli jó) barát helyette.

Nem kerestem pedig a lehetőséget, de valahogy a történtek hatására, elkezdtem új embereket is beengedni életembe, s ma már ők is a „családom” tagjai. Furcsa, hogy pont egy negatív élmény hatására tört fel a páncélom, de így történt.

Világ életemben könnyen kötöttem ismeretségeket, de mikor éreztem, hogy túl közel kerülhetne valaki hozzám, akkor meghátráltam, mert féltem az esetleges veszteségtől, a fájdalomtól…

De mikor elvesztettem a régi barátom rádöbbentem, hogy nem lehet (és nem is szabad) ezen állandóan kattogni. Azért, mert „Aki vállalja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja.” Én pedig igyekszem jobban kimutatni az érzelmeim, ami azt is jelenti, hogy a közösségekben is kezdem magamat otthon érezni.

Ma már látom, hogy a védelmi rendszerem (a páncélom) rossz alapokra lett helyezve és azokat egy ideje már igyekszem felülírni. Segítséget is kezdek már elfogadni, s bizonytalanul, kicsit félve, de kezdek végre megnyílni is. Ma már a barátaim tudják, hogy vannak érzéseim, mert jobban kimutatom feléjük szeretetem.

Egyre többször lépem ki a komfortzónámból önszántamból, s bár kis lépésekben haladva, de egyre inkább elhiszem, nem kell mindent egyedül megoldani. Nem kell mindig erősnek mutatkozni, mert akkor van, aki nem veszi észre, hogy valójában milyen fontos is nekünk ő. Néha el kell veszítenünk valakit, hogy megértsük, hogy igenis fontos a közösség.

Főként azért, mert nincs annál csodásabb, mikor kölcsönösen kimutatják az emberek egymás felé mit is éreznek.