Szombati nap volt, az újév hatodik napja. Köd fedte be a tájat, s én két nappal azelőtt búcsúztam el a legjobb barátom apukájától azzal, hogy nemsokára újra találkozunk. Szorosan átöleltük egymást, a szeretet köztünk tisztán, akadálymentesen áramlott. Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogy egymástól elköszöntünk, pedig a lelkem mélyén éreztem, hogy már nincs sokáig köztünk.
Aztán kora reggel megkaptam a hírt, hogy eltávozott közülünk. Fogtam magam, s barátom kérésére, elindultam hozzájuk. Először csak néhány könnycseppet hullattam út közben, pedig barátom apja a 17 év alatt, amióta egymást ismerjük, olyanná vált nekem, mint a második apám. Mégis, csak belül tudtam zokogni, mert úgy éreztem, erősnek kell lennem.
Barátom otthonához vezető utam alatt, a Nap felkúszott az égre. Vakítóan ragyogott, s a szél is csak csendben susogott a fülembe. Kellemes, tavaszi idő köszöntött be azon a délelőtt. A természet gonosz tréfájának éreztem ezt, ám mikor felnéztem az égre, a felhők közül kivált egy alak, aki felém intett.
Alig bírtam könnyeimnek megálljt parancsolni, mert úgy éreztem Laci bácsi köszön el így tőlem. S hirtelen belém nyilallt a felismerés, többé ő már nincsen. Két évig küzdött a rákkal, míg végül teste és szelleme fel nem adta a harcot. „Legalább már nem szenved.”- mondta a fia nekem zokogva akkor, amikor megérkeztem hozzájuk.
Legjobb barátom apjának kálváriájáról, már írtam https://mystique.cafeblog.hu/2017/11/06/rendben-van-az-egeszsegugy-de-ki-szerint/. A betegsége által, belátást nyertem a kórházak és az orvosok munkájába és hozzáállásába, s igen vegyes érzéseim vannak. Láttam, hogy volt olyan orvos, aki egyenesen nem is akart vele foglalkozni azért, mert rákos.
Láttam olyat is, akinek egész magatartásából érezhető volt: Dohányoztál, ittál? Akkor megérdemled!- S pontosan így is állt a beteghez és családjához.
Éppen ezért nem is tudom, hogy a nyelésvizsgálat elmulasztása, nem-e ezért volt. Azt se tudom biztosan kijelenteni, hogy az egy év után cserélendő gyomorszondát is, nem- e, ezért „felejtették” el.
Sok mulasztás történt, azt biztosan tudom. Nem volt gyógytorna, beszédterápia, sem utógondozás. „Csak” megműtötték, aztán kidobták, majd felváltva vittük őt kemoterápiára otthonról…
Másfél évig volt ugyanaz a gyomorszondája (tavaly augusztusban volt egy éve bent), úgy, hogy november elején voltak hajlandóak ezzel egyáltalán foglalkozni, mert akkor már vérzett a gyomorszonda körül a hasa és az étel nagy része kifolyt…
Így is csak december 27-ére kapott időpontot cserére, de akkor meg nem tudták milyen fajta gyomorszonda van neki bent egyáltalán, így áttolták a cserét január 10-re, amit már nem ért meg…
Csak feltételezés, de miután szakemberekről van szó, nyílván ők már látták, hogy kevés az erő benne. Az orvosok egymásnak passzolták át őt (valószínűleg, mert senki nem merte vállalni a felelősséget), de a családnak nem mondtak semmit, hagyták, hogy hazavigyék, hogy reménykedjenek, hogy egyedül küzdjenek.
Tudom, kevés a hely, s ha nem lehet tenni semmit, akkor a beteget hazaküldik. Na de egy olyan embert, akinek akkor már két hónapja nem működött jól a gyomorszondája (mellette kifolyt az étel) s egyébként se tudott másfél éve enni és inni, azzal nem lehetett volna, nem tudtak, vagy nem is akartak semmit kezdeni?
Nem tehetek róla, de ez a kérdés jár azóta a fejemben. Na meg az is, hogy mit is jelent ma egyes orvosaknak a Hippokratészi eskü?
Én még úgy nőttem fel, hogy az orvosok köztiszteletnek örvendő, nagy tudású emberekként éltek a köztudatban. Ehhez képest, ma már javarészt az orvosok elvárják, hogy hajbókoljunk előttük, de attól még nekünk, velük szemben, nem lehetnek elvárásaink. Pedig csak annyit szeretnénk tőlük, hogy hivatástudattal űzzék foglalkozásuk. Úgy, hogy érezze a beteg, hogy érte vannak.
Persze tudom, hogy nem minden orvos ilyen, mint amilyenekkel nekünk volt dolgunk. De azok, akik ennyire nem foglalkoztak egy beteg emberrel, mint szegény Laci bácsival, azok nem valók orvosnak, én úgy gondolom.
Mert bár igazán nem tudom, Laci bácsi életét megmenthette volna-e, ha megcsinálják neki a nyeléstesztet és (esetleg) megoldják, hogy tudjon újra enni, de nem foglalkoztak vele. Nem tudom azt se, hogy a gyomorszonda csere segíthetett volna-e neki abban, hogy jobban legyen, vagy csak meghosszabbította volna fél-egy évvel a szenvedéseit, de ezt sem oldották meg.
Nem tudom, bármi is segíthetett volna-e rajta, de a valódi és érdemi hozzáállás biztosan jól esett volna neki. Igaz, a családja és barátai támogatták… csak ott dübögnek bennünk a „mi lett volna, ha „kezdetű kérdések.
Persze magán a tényen, semmi nem változtat. Eltávozott közülünk, s ez pokolian fáj. Emlékét őrizzük szívünkben, addig, amíg élünk.
S a sorstársai nevében arra kérjük az orvosokat, végezzék tisztességgel a dolguk, amennyire az lehetséges!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: