Nekünk, nőknek, össze kell tartanunk!

Nekünk, nőknek, muszáj összetartanunk. Nincs más választásunk, mint hogy vállvetve harcoljunk egymás oldalán, hiszen más nem fog helyettünk. Még mindig olyan világot élünk, ahol a törvényhozók egy jelentős része elfogadhatónak tartja a családon belüli erőszakot, mi több, a nőket szexuális eszköznek nézik, így megverik és megalázzák. Nem hiszem, hogy ennek így kell lennie. Ezért kell nekünk egymás mellé állni és segítő kezet nyújtani a bajba jutott társunknak.

Tegye fel a kezét az, aki ugyannyit keres nő létére azonos pozícióban, mint férfi társa! Tegye fel a kezét, akit komolyan vettek, mikor szólt, hogy szexuálisan zaklatják! Egyenjogúság van? – Én nem így érzem. Hosszú az utunk még oda, bár a fele már mögöttünk van.

Ezelőtt 65 éve még úgy házasodtak az emberek, hogy anyagi érdekeket vettek alapul. Földeket egyesítettek, nevet szereztek, s ehhez a házasodó nőnek nem sok köze volt. Ő csak megkapta az utasítást apjától, hogy Kovácshoz, vagy Szabóhoz kell férjhez mennie. Nem volt apelláta, tette, amit az apja kért tőle.

Fiú utód mindig kellett, így addig élt a nő és a férfi házas életet, míg az össze nem jött. Aztán a férfi ment a piros lámpás házba, más nőkhöz, amiről persze mindenki tudott. A nő maradt otthon, hogy gondozza a gyerekeket, s ellássa a ház körüli teendőket. Ha földek is tartoztak hozzá, az azt jelentette, hogy ő dolgozott azokon is.

Sok ezer nő élte le így az életét. Majd jöttek a bátrabbak, akik a 70-es évek végén, miután felnőttek gyerekeik, elváltak férjüktől. Persze a gyerekek óriási blamázsnak érezték anyjuk döntését. – Mit szól a világ, ha elválsz? mondták ilyenkor.

Akár lány, akár férfi gyerekről volt szó, az természetes volt, hogy a nőnek tűrnie kell. Az apa kedvére portyázhatott más helyeken, mert „ilyen volt a természete”. Hála az égnek, azért nagyanyáink mégis állták a sarat. S elindult egy válási hullám, amely 30-40 éves rémálom után a megnyugvást hozta el számukra.

Megtörtént egy igen komoly lépés akkor. Bár anyagilag a házasságból nem jöttek ki jól. Sok nő ugyanis a férje neve alatt dolgozott, így minimál nyugdíjat kapott. Így dolgoztak tovább, hogy ne kopjon fel az álluk, de mivel tudták, mit miért tettek, a szabadságukért, minden nehézséget kibírtak.

Sokan be is ültek újra az iskolapadba. Majd bíztatták unokáik is, hogy tanuljanak, okosodjanak. Egyre több nő szerzett így olyan képesítést, amit azelőtt nem lehetett. Akár szakmunkában, akár diplomával mégsem jutottunk el oda a mai napig, hogy annyit keressünk ugyanazért a munkáért, mint férfi kollégáink, pedig megérdemelnénk.

Tisztelet sem jár feltétlen tőlük. Persze, vannak férfiak, akik szerint a tiszteletet ki kell érdemelni. A nő nadrágot húzott, de attól még ugyanolyan szexuális eszköznek van nézve, mint ezelőtt 65 éve. Hála az égnek, azért, egyre több férfi áll a mi oldalunkra, sőt, vannak, akik már helyettünk mennek Gyesre is. Az egyetlen gond, hogy még nagyon sokan vannak – a nagyanyáink nevelési idejéből-, akik nem tudják eszükbe vésni, hogy már nem 1900-as éveket éljük.

Az olyanokra gondolok, akik elfogadhatónak tartják, hogy megpaskolják a fenekünk, beszóljanak az utcán nekünk, vagy felhívjanak a lakásukba egy italra. Van, aki ezt megengedhetőnek tartja, van, aki nem. Én annyit mondanék erre, hogy mindenki maga szabja meg, mit tart még elfogadhatónak egy férfitól, s mi az, amit már kikér magának.

Félúton vagyunk az egyenjogúság felé. Lassan kinyitjuk a szánkat, ha bántalmaznak minket, s megtanulunk kiállni magunkért. Egyre erősebbek leszünk, s ehhez kell az összefogás! Mert nő tud csak egy másik nőt támogatni és megérteni igazán!