Megyek az utcán, jön velem szemben egy lány. Testhez álló ruci, fenékig érő haj, hatalmas szempillák. Ahogy közelebb ér látom, sem a haja, sem a szempillája nem igazi. A szemöldöke festett, vagy tetovált, arca különböző színtónusokban játszik.
Megyek tovább, majd egy újabb szépségbe botlok. Ugyanolyan hosszú haj, ugyanolyan smink, még a rucija is hasonló. Egy barátommal találkozom, aki, mikor meglát egy csapat lányt, így szól: „Tudod, ők az egyéniségek… mi ezeket a lányokat csak így hívjuk a haverokkal. „
Az egyéniség, mint szarkasztikus fogalom van itt jelen a mondatban. Csupa egyformán öltöző lány, akik mind ugyanarra a néhány Instagramon követett „sztárra” akarnak hasonlítani. Tucatjával vannak az utcán a Kardashian klónok. Na persze a család elég nagy, így most már nem csak Kim, hanem a többi is követendő példa (sajnos).
Nem tudom mikor kezdtek el félni a lányok önmagukat adni, de már jó ideje látok tucat lányokat az utcán. Pedig nem figyelem őket, mégis kiszúrják a szemem. Jó néhányan vannak, akik ideálokat kergetnek, ami persze nem újdonság, nekünk, nőknek. Mindig is hol karcsú derékról, hol hosszú formás combokról, vagy éppen szőke hajzuhatagról álmodtunk.
Ám ezek a klónok tovább mentek, s a szépségipar ebben támogatja is őket. Egyik napról a másikra lehetnek a hőn áhított ideál hasonmásai, (ha van elég pénzük rá). Az, hogy nem áll jól nekik az adott „stílus” és sokkal szebbek lennének természetes valójukban, az nem számít. Ők akkor is egy fals ideálhoz akarnak hasonlítani, mert ez a „trendi”.
Emlékszem, az én időmben is voltak „követendő példák”. Volt egy időszak, amikor csak az volt a menő, aki Hawks kabátot és Adidas oldalt végig gombos tréning nadrágot viselt. Soha nem követtem ezeket a trendeket és persze kaptam is érte az osztálytársaimtól… Mégsem jutottam el odáig, hogy akkor beállok a sorba.
Na, nem azért, mert annyira nem tetszett az a közeg (bár az is benne volt). Inkább azért, mert számomra fontos volt az, hogy olyan ruhát viseljek, amiben jól érzem magam. Így kockás ingben, meg bő gatyában jártam, hosszú évekig. A hajam sem festettem, ha levágattam, gyorsan megnőtt, nem viseltem sminket se, mégis voltak barátaim…
Persze a hasonló gondolkodásúak megtalálják egymást mindig. Így vannak ezzel a tucat lányok is. Mind ugyanarra vágynak, látszólag. Pedig igazából csak egymáshoz akarnak alkalmazkodni, hogy ne dobja őket ki a társaság, amelyhez olyan görcsösen ragaszkodnak.
Ha lehetne, néhány kislányt meg is állítanék az utcán. Megráznám és megkérdezném, minek csúfítja el magát? Már csak azért is, mert ha egy kicsit jobban megfigyeli őket az ember, lehet látni rajtuk, hogy nem érzik magukat jól a bőrükben. Éppen ezért nem lehetnek igazán szépek sem, mert csak feszengnek, mert csak meg akarnak felelni valamiféle ideálnak, amit a Kardashianok gyártottak számukra.
Ez pedig baj, mert a tinédzserkorszak egyébként is az útkeresésről szól. S a kislányok nagy része befolyásolható. A fogyasztói társadalom, már gyerekkorukban elkezdi tömni a fejüket, hogy milyennek kellene lenniük ahhoz, hogy „menők” legyenek. Pedig ezt nekik kellene érezni, nem pedig külső ingerekre hagyatkozva véleményt formálni testükről, öltözködésükről.
A menőség egyébként sem menő. Az egyedi és a valódi, mindig szebb, mint a látszatra épített „egyéniség”. Mind sokkal szebbek lennének, ha elfogadnák önmaguk. S kiállnának a világ elé azzal: Én nem leszek klón, én önmagam adom!
Nagyon köszönöm ezt a remek írást!