Láthatatlan sebeink lélektana

Van olyan seb, amely sohasem gyógyul be? – Sajnos úgy tűnik, igen. Sokaknak életében van egy olyan személy, aki akkora lyukat ütött a szívébe, amit senki és semmi nem foltozhat be. Mindegy mennyi idő telik el a sérülés beszerzése után, a találkozás mindig felkavaró. Elveszítjük a magabiztosságunk, kizökkenünk hétköznapi állapotunkból, s a lelkünknek órákra van ahhoz szüksége, hogy újra megnyugodjon.

Az az igazság, soha senki nem bánthat minket a beleegyezésünk nélkül. S ha ebből indulunk ki, akkor a sebeinket is magunknak okozzuk, mindig, bármilyenek is a körülmények. Persze ez a felnőtt létünkre igaz, nem a gyermekkorban elszenvedett traumákra. Habár- a kettőnek van köze egymáshoz – mert előfordul, hogy a seb felszakadásának oka az, hogy gyermekként átélt traumákat, felnőttként is rekonstruálunk más szereplőkkel.

Az erősebbel szemben aztán ugyanúgy tehetetlen gyerekként viselkedünk. Démonizáljuk, s talán olyan tulajdonságokat is ráaggatunk, amelyek nem is az ő jellemét képezik le, hanem azét, aki kiskorunkban bánt rosszul velünk. Látni véljük közönyös, leereszkedő magatartását, amit irántunk tanúsít. Így még szégyellni is kezdjük magunk, hogy minket nem hagy nyugton valaki, akinek az égvilágon semmit sem jelentünk.

Az önbecsülés hiánya, s a dédelgetett fájdalmaink, így keserítik meg életünk. Azért, mert nem akarjuk tudomásul venni, hogy egy leckét azért kapunk, hogy abból tanuljunk, fejlődjünk. Minél mélyebb sebet okoznak nekünk mások, annál nagyobb a megtanulandó lecke. A fájdalom, a bánat természetes, mikor elárulnak és bántanak minket, de belesüppedni ezekbe a destruktív érzésekbe, már korántsem az!

Persze a szeretet terepe – mert ez az – hordoz magában számtalan aknát, amire, ha rálépünk, előbb a fellegekbe szállunk, hogy aztán a mélybe zuhanjunk. Mégsem érdemes magunkba zárkózni és sebeinket nyalogatni, mert az csak magányossá és keserűvé tesz minket. A fájdalmas leckékre azért van szükségünk, mert fejlődést és változást elérni, csak áldozatok árán lehet. Ha gyerekként azt éltük meg, hogy szülőnk bánt és megaláz minket, annál nagyobb a lecke, amit egy baráttól vagy szerelmi partnertől kapunk újból, ugyanebben a témakörben.

Akit teljes szívvel szerettünk, s bizalmunkba fogadtunk, abban megrázó élmény csalódni. S előfordul, hogy még utána is szeretjük az illetőt, mert a szeretet nem múlik el egyik napról a másikra, az annál tisztább érzés. Éppen ezért, akit szerettünk, s mégis bántott (érzelmileg, fizikailag), az joggal kelt szívünkben fájó emlékeket, ha találkozunk. Ilyenkor hiába próbálunk mosolyogni, semlegesnek mutatkozni, hogy elrejtsük félelmünk, a másik látja, hogy reszket a kezünk…

Nem csoda, hiszen sebünket nyitja fel újra, amelyet már régóta igyekszünk begyógyítani, sikertelenül. Kerüljük, arra várva, az idő majd megteszi a dolgát, de hiába reménykedünk. Arra alapozni, hogy minden megoldódik magától, ilyen helyzetekben ostobaság. A sebünk nem véletlenül fakad ki, sötétvörös vércseppeket hullatva! Figyelmünket akarja arra felhívni, hogy még nem vagyunk kész a leckével, még dolgunk van.

A fájdalmat előidéző a stigmánk – amit szeretnénk magunkról eltüntetni – de sem az idő, sem a feledés köde nem tudja a történteket meg nem történtté tenni. Foglalkozni kell vele, mert az van lelkünkbe égve, hogy szeretni valakit annyit jelent, mint megsebzettként élni. Ez pedig nem a valódi tanulság, hanem egy téveszme. Egy ijedt kisgyermek hitvilága, aki nem tud szeretetteli kapcsolatot létesíteni, mert a lelke fél, egy másik lélekhez kapcsolódni.