Vannak érzelmek, amelyeket nehéz szavakba önteni. Csak érezzük őket, magunkban és másokban is. Találkozunk, egymás szemébe nézünk és értünk mindent. Szavak nélkül letapogatjuk egymást, s tudjuk, mennyiféle érzelem játszódik le abban, akit elénk sodort az élet.
Ez egyszerre jó és rossz is persze. Mert nemcsak a magunk érzelmeivel kell így megküzdenünk, hanem a másokéval is. Olykor rettenetes terhet is jelent, érezni azt, amit a másik érez. Mert nem csak az örömteli, hanem a fájdalmas érzelmeket is megéljük azokkal, akikkel kapcsolatba kerülünk.
Ehhez pedig elég az, ha kimegyünk az utcára. S mikor elkapjuk a szembejövő tekintetét, látjuk, s érezzük, hogy az élete mennyire örömteli vagy éppen fájdalmas. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy észrevesszük, ajkai legörbülő ívét. Hanem úgy, hogy érzékeljük a lelkéből feltörni készülő segélykiáltásokat.
Ilyen az is, mikor azt is látjuk, hogy valaki éppen ellenségének érzi az egész világot. S e mögött valójában egy olyan sebezhető lélek van, amely félelemből támad másokra. Nem azért, mert félelmet akar generálni, hanem azért, mert így akar megszabadulni a félelemtől. Sajnos kísérlete kudarcra van ítélve, de az ő vonzásából kikerülni, nem megy könnyen.
A tömegből kitűnő, kitartóan magányos lélek is különös hullámokat generál. Van valami egész lényében, amely mássá teszi őt. Nem azért, mert ki akar lógni társai közül, hanem mert egész lénye az egyedüllétben képes magára találni. Neki a tömegben lenni olyan, mint egy népszerű embernek kolostorba vonulni.
Aztán vannak a keserédes mosolyokat küldő emberek. Akik bíznak a jövőben, de a múltban kapott sebeik még nem gyógyultak be. Kétségbeesetten próbálják elhinni, hogy jó dolgok várnak rájuk. De nem akarnak a múltban megélt fájdalmukkal szembesülni, így nem tudnak fejlődni. Így az ő lelkük bizonytalan és frusztrált a magukra erőltetett optimizmustól.
Előfordul, hogy olyanokkal találkozunk, akik valamilyen (önmaguk számára) megmagyarázhatatlan okból eltolnak maguktól mindenkit. Főként azokat, akiknek meghallják a szívhangjait. Rettegnek a szeretettől, mert egykor megsebezte őket valaki. Ezért nem mernek szeretni, így lelkükből sugárzik a keserűség, mert ellökték maguktól azt, aki képes lett volna lelküket újra virágba borítani…
Sokszor megyünk el egymás mellett látszólag közömbösen. Visszatartjuk az érzelmek felismerésének tényét, hogy ne lássák rajtunk, milyen mélyen érzünk. Vagyunk páran, akik megérzik mások rezdüléseit. Mégis, egymással, sokszor csak szavak nélkül, lélekhullámokon keresztül kapcsolódunk. Azért, mert mindazt, amit érzünk sem leírni, sem kimondani nem tudjuk, csak érezzük.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: