Így lesz a szeretethiányból megfelelési kényszer

Vannak olyan időszakok az életünkben, mikor annyira meg akarunk felelni másoknak, hogy már-már elfelejtjük azt is a kedvükért, hogy kik is vagyunk. Annyira, hogy saját igényeinkről is lemondunk, csak, hogy kompatibilisebbnek tűnjünk. Azt reméljük, ha bizonyos elvárásokhoz alkalmazkodunk, akkor a másik ember elfog minket fogadni. S a sok-sok lemondás, meghozza a gyümölcsét, (s egy másik ember szeretetét/szerelmét).

Persze a hamis én sohasem hozhat valódi, szeretetteljes kapcsolatokat életünkbe. Csak arra jó, hogy eltávolodjunk önmagunktól, s valós vágyainktól.

Letérni a helyes útról pedig gyorsan megy. Visszatalálni viszont, már jóval több erőfeszítésbe kerül.

Olykor hiába érezzük, hogy baj van velünk, az kevés. Önvizsgálatot kell tartani, hogy rájöjjünk hol léptük át azt a határt, ahol már nem tudtuk önmagunkat adni. Azt is fontos tisztázni, hogy mi volt a fő motiváció, amiért elnyomtuk a valódi ént? Egy ember szeretete, elismerése, elfogadása volt a tét?

Ha így van (s többnyire így van), akkor fel kell tenni még egy kérdést: Azért játszottam valaki mást, mint, aki vagyok, mert tudtam, hogy azt, aki én vagyok valójában, sohasem tudná szeretni, kedvelni, elfogadni, elismerni a másik?

Amennyiben őszinték vagyunk, akkor beláthatjuk, hogy minden bizonnyal ez volt a feltevésünk (vagy érzésünk). Ráadásul, saját akaratunkból viselkedtünk másként, vagy vallottunk tőlünk távol álló elvekről úgy, mintha az a miénk lenne, csak, hogy megfeleljünk.

Olyan áron, hogy feláldoztuk valódi énünk valódi kívánságait. Amelyekben az egyik legfontosabb (mily ironikus is ez!) pont az, hogy úgy szeressenek minket, amilyenek vagyunk.

Sokan küzdünk azzal a téveszmével, hogy azt képzeljük, nem adhatjuk önmagunk, mert azt senki sem szeretné. Egész gyermekkorunktól kezdve megfelelni akarunk szüleinknek, tanárainknak, barátainknak, szerelmeinknek, mert a szeretet akkora kincs, hogy azt hisszük, azért érdemes lemondani énünk bizonyos aspektusairól.

Az olyan üzenetek, mint a „Legyél jó. Maradj csendben. Játssz egyedül.” egy gyermek lelkében, szélsőséges esetben azt válthatja ki, hogy meg kell felelni mások elvárásainak, hogy őt elismerjék. S azt rendszerint összeköti a szeretettel, amiből ő azt szűri le, hogy le kell mondani a nem kívánatos tulajdonságairól, hogy jobb=szerethetőbb legyen.

Persze hosszú távon az önmegtagadás nem boldogít. De legalább egy kis ideig úgy tűnik, ha egy bizonyos szerepet játszunk, úgy egy kicsit szeretnek, vagy legalábbis jobban elviselnek minket. A gyermekkori minták sokszor tudat alatt folyatódnak tovább felnőtt korunkban is. Anélkül a felismerés nélkül, hogy ezzel bármi gond lenne.

Egész generációk nőttek már fel annak a tükrében, hogy a szeretet egy kiérdemelendő díj. Egy trófea, amely, bár részben hamis eredményeken alapszik, (hiszen megtagadtuk énünk egyes jellemzőit), s éppen ezért, a szeretet sem tiszta, s főként nem feltétel nélküli, mégis simogatja lelkünk, mert annyira nagy hiányt szenvedünk belőle.

Ezért lassan már bármit megtennénk, csak hogy egy kicsit megtapasztalhassuk ezt a semmihez sem hasonlítható érzést. Elvégre miféle emberek vagyunk, ha minket „senki” sem tud szeretni?

 A legnagyobb gond ezzel az, hogy olyan szeretetre vágyunk, amely önmagunkon kívül található. Ahelyett, hogy vállalnánk önmagunkat úgy, ahogy vagyunk, jóval és rosszal együtt, inkább álarcot viselünk. Semmivel sem könnyebb megjátszani magunkat annál, mint azért dolgozni, hogy elfogadjuk saját magunk. Mégis, ezt az utat választjuk, újra és újra, mert szeretni magunkat nagyon bonyolultnak, s ráadásul nagyon egoista tevékenységnek tűnik.

Pedig ahogy a mondás is tartja, az egyetlen járható út ez: „Ha azt akarod, hogy valódi önmagadat szeressék, ahhoz előbb el kell fogadnod és szeretned önmagad, úgy, ahogy vagy. „

Amikor ráeszmélünk ennek jelentésére, akkor fogjuk tudni vállalni a felelősséget azért, amivé lettünk. S belátni, hogy azért távolodtunk el magunktól, mert élt bennünk egy képzet arról, hogy egy, vagy több ember szeretete, elismerése, elfogadása kell ahhoz, hogy önmagunkat értékesnek tartsuk.

Ez váltott ki személyiségünkben egy megkettőzött ént. Ahol a valódi én viaskodott a hamissal, s ahol a hamis én egyre több győzelmet arat (látszatra), a megszerzett érzelmi morzsák képében.

Persze előbb vagy utóbb, a morzsák nem laktatják jól, szeretetre éhes lelkünk. Mert a kicsikart „szeretet”, elismerés és elfogadás, nem tartalmazza azt a fajta szeretetet, amire valóban szükségünk lenne.

Így a valódi én elkezd lázadni, s még jobban vágyik a szeretetre, mint korábban. Hiszen ez nem az, mint amire vágyott, elvégre hamis illúziókból táplálkozott. Látszatra épített személyiség, nem kaphat mást, csak látszat szeretetet. Ezért aztán egyre sorvad és sorvad, míg végül azt mondja, elég volt a megfelelni vágyó, maszkot viselő énből, s leveti azt, magáról, felfedve valódi arcát!

Ez pedig csak úgy lehetséges, ha feladjuk téveszméink. Ha valaki nem tud úgy szeretni, ahogy vagyunk, akkor annak a szeretetéért és figyelméért, felesleges küzdeni. Semmi szükségünk arra, hogy egy életen át megjátsszuk magunkat valaki olyannak, akinek sosem leszünk elég jók. Helyette inkább tanuljuk meg elfogadni saját magunkat, s szeretni is azt a lényt, akik vagyunk valójában.

Nincs rá garancia, hogy ez egy rövid munka lesz. Majdnem biztos, hogy több időbe telik, mint amit rá akarna szánni az ember. De ha belegondolunk, mennyi időt pocsékoltunk el arra, hogy valaki másnak látszunk, akkor az idő már nem fog soknak tűnni. Csak egy számnak, ahol egyre közelebb kerülünk ahhoz, akik, lenni szeretnénk, s ahol egyre távolabb kerülünk attól, akik már nem akarunk többé lenni.