Az, ahogyan szeretni próbálunk, annak oka mindig a múltunkban keresendő. Anyánk és apánk kapcsolatából, s saját elvárásainkból raktuk össze azt, milyennek kellene lennie szerintünk egy szeretettel teli kapcsolatnak, szerelemnek. Ha szüleink sérült lélekkel érkeztek a kapcsolatba, anélkül, hogy begyógyították volna egymás sebeit, akkor nagy eséllyel nekünk sem tudtak egészséges alapokon nyugvó szeretetet biztosítani. Ráadásul, ha nekünk is mindig küzdeni kellett a figyelmükért, szeretetükért, akkor nagy eséllyel lettünk túlzottan is törődésre és/vagy szabadságra vágyó, illetve szeretettől félő emberek.
Éppen ezért nem is meglepő, hogy a törődésre vágyó ember a szerelmet, sebei begyógyítására alkalmas orvosságnak látja. Ha kell, lázat produkál, hogy gondoskodni kelljen róla, mert ezáltal érzi csak igazán, hogy mennyire szeretve van. A szerelem számára gyógyír a magányra, a bánatra, a szeretethiányra, s éppen ezért, szinte majd megfullasztja potenciális párját, mikor mindezt nem kapja meg. Függője a szerelemnek, mert attól vár mindenre megoldást, s ha nem érzi magát szeretve, érzelmei féltékenykedésbe, birtoklási vágyba és keserűségbe csapnak át, ami elől aktuális párja elmenekül.
A szeretetéhes ember csak akkor érzi magában az egyensúlyt, ha párja rendszeresen tudtára adja, hogy mennyire szereti. Számára a szerelem érzelmi táplálék, amely legalább annyira fontos, mint szervezetének a kalóriák és a vitaminok. Egyetlen nagy problémája, hogy sokféleképpen képes kimutatni szerelmét, s ezért azt is várja el a párjától, amit ő is ad neki. Ha nem teljesül vágya, követelőzővé válik és párja valós, vagy vélt hibáit sorra számba veszi. Ahelyett, hogy megpróbálná megérteni, elfogadni párja más módszereit, amellyel a szerelmét próbálná kimutatni, ellenáll neki és elüldözi.
Annak, aki szabadságra vágyik, központi kérdés a függetlenség maga és párja számára. Nem követel meg semmit, még azt sem, hogy szeretve legyen, megelégszik a tudattal, hogy szívből szereti párját és neki ennyi elég. Az által ad sokat, hogy keveset kér, de éppen ezért, ha tőle kérnek valamit, azt csak ímmel-ámmal teszi meg. Távolságot tart párja és maga között (akár földrajzi, akár pszichikai) legyen is az, mert fél, hogy egy közelséget, meghittséget követelő kapcsolatban elveszti önmagát. Ráadásul azt sem érti, hogy egy nyugalmas szerelem hogyan hozhatná el neki, mindazt, amit az élettől vár, így aztán hosszú időre senki mellett nem tud lehorgonyozni.
Az, aki fél a szerelemtől, az az érzéseket bonyolultnak éli meg. Számára az erőteljes érzések egy akadálypályához hasonlatosak, ahol újabb sérüléseket szerezhet a már meglévőekhez. Ezért aztán elhiteti magával és környezetével is, hogy ő jól érzi magát egyedül, nincs szüksége társra. Bár tudja, hogy az élet tortájának éke a szerelem, mégis csak óvatosan közelít felé, igaz, olyankor mindig őszintén és egyedin. Törekszik az egyensúlyra, s arra, hogy ne siessen el semmit, ne élje bele magát nagyon a helyzetekbe és ne is adjon magából túl sokat egyszerre. A szerelmet az összezavarodás jelének látja, s ahelyett, hogy megtanulná elengedni az előző kapcsolataiban szerzett sebeit, azokat inkább tovább dédelgeti, s ezért végül mindig magára marad.
Mindannyian vágyunk a szeretetre és a szerelemre. Pontosan ezért érdemes megnézni milyen mintákat veszünk alapul ahhoz, hogy szeretetünket kifejezésre jutassuk. Olykor, hiába tudjuk, hogy egy egészségtelen mintát követünk, nem teszünk semmit. Csak miközben kapcsolataink sorra mennek tönkre.
A szeretet és a szerelem számtalan formája létezik, de lényegében mindig ugyanazokra a vágyakra épül. Szövetségest keresünk az élethez, társat a mindennapokhoz, s szenvedélyes szeretőt az ágyba. Ha mindezt ténylegesen szeretnénk megkapni, akkor jobb lenne, ha szembenéznénk azzal, amiért olyanok lettünk, akik mindenben túlzásba esnek.
Nézzünk magunkba, s lássuk, mennyire egészséges az, ahogy a törődésre, a szeretetre, a szabadságra vágyunk, mert ezek mind normális vágyak, egy bizonyos pontig…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: