Bárcsak múló szeszély lennél

Időről-időre utamba kerülsz. A közelembe férkőzöl, s lelkemig hatolsz. Hús-vér valódban elém állsz. Tekintetedtől reszket minden porcikám.

Nem tudom, hogy te keresel-e engem, vagy én, idézlek meg? Nem tudom, hogy te akarsz látni, s jársz a nyomomban, vagy én hívlak elő rejtekedből? Csak azt tudom, álmodom rólad, azelőtt nem sokkal, hogy ismét találkozunk.

Meghallom sóhajaid, vagy te hallod meg szívem szavát?

A szerelem elemi erővel tör rám minden alkalommal, de én most már, menekülnék előled. Nem akarok újra beléd szeretni, hogy aztán megint szenvedjek. Persze már késő, hiszen megint megérintetted lelkem…

Ezernyi emlék, boldog és fájdalmas pillanat kavarog bennem.

Az irántad táplált érzelmeim úgy támadnak fel minden találkozásunkkor, mintha csak aludtak volna egy kicsit. Betöröd szívem ajtaját, s én megbénulok a rémülettől. Mindig azt remélem, érzelmeim már a múlt ködébe vesztek…

Sosincs így – 5 éve- hogy azért fohászkodtam először, hogy: Bárcsak múló szeszély lennél, de sosem voltál az, annál te mindig is sokkal többet jelentettél nekem.

Három évig voltunk egy pár, mégsem lett történetünkből happy end. Túlságosan szerettük egymást, szinte bele is őrültünk, hiszen szívünk óriási lánggal perzselte lelkünk. Ha mással töltöttem az időt, téged emésztett a féltékenység, ha nem voltál velem, mardosott a kétség, hogy hol jársz, mi van veled?

Nem bírtuk elviselni, hogy mások felé is fordul figyelmünk, kiakartuk egymást sajátítani, miközben szabadok is akartunk maradni.

Úgy tettünk, mintha boldogok lennénk egymás nélkül, de mindketten tudtuk, ez csak színjáték. Egy felé kellett volna tartanunk, de te azt akartad, legyen belőlem édesanya, s mivel ezt te már nem tudtad megadni nekem, így egy szép üzenettel utamra bocsátottál.

Többé nem engedted, hogy lássalak, hogy beszéljek veled, aztán kiderült, a te szíved beleszakadt az elválásba, de nem szóltál róla, nem hívtál fel. Kórházban voltál hónapokig, élet és halál közt lebegtél, s én hiába éreztem, hogy nagy baj van, nem tudtam tenni semmit.

Aztán egyszer csak megjelentél egy éjjel az ablakom alatt, éreztem, hogy a közelemben vagy. E jelenet két év alatt megismétlődött néhányszor, de én azt hittem csak káprázat vagy.

Nem voltál az, mert időről-időre utamat állod. Éjjelente álmomban látogatsz meg: lelked szólongat, s tested is utánam sóhajt.

Tisztán hallom és érzem szíved rezdüléseit újra, ugyanúgy, mint mindennek a kezdetén. S bár mi ketten könnyedén fordítottuk le a szenvedély nyelvére szerelmünk, most valami mélyebb érzés is készül felszínre törni.

Megint ragyog lelkem, a szívemet érintetted meg. S tudom, hiába menekülnék előled, hogy megússzam a nagy drámát, előbb, vagy utóbb, de úgyis megint megtalálnám engem.

Egykor, erősebbé tettél, ma már gyengébb lennék, s bátrabb. Azért, hogy megszűnjön több felvonásos kapcsolatunk, kitárnám előtted szívem kapuját. Közelebb engednélek, s nem érném be azzal, hogy csak időről-időre találkozunk. Főleg azért nem, mert most megint itt állunk ugyanazon az úton együtt. Gyere, fogd meg kezem, haladjunk egy irányba most már. Úgy látszik, hiába menekülünk, úgyis egymáshoz jutunk végül.