Néha sikítani tudnék a kétségbeeséstől. A félelemtől. Például azért, mert rettegek, hogy valami olyanra tettem fel életemet, amire nem is vagyok alkalmas. Látom a társaimat, akik jóval szebb és értékesebb munkát adnak ki a kezeikből, mint én, és ez elbizonytalanít. Na, nem annyira, hogy abba is hagyjam álmaim valóra váltását – arra nem lennék képes- csak éppen annyira, hogy féljek attól, hogy hiába adom bele a legjobb tudásom szerint, mindazt, amit tudok, az nem elég.
Ismerős ez az érzés? Vagy benned soha sincs semmi kétség? Én még soha semmit nem adtam fel, amit elkezdtem, s nem is adnám fel, addig, amíg a végére nem értem, de a magamba vetett hitem, mások eredményei, tudása láttán, folyamatosan csak kevesebb és kevesebb.
Nem tudom, miért van ez így, de nálam ez a tendencia. Igaz, nálam alapvetően gondok vannak az önbizalommal, így ez nem is olyan meglepő.
Annak ellenére is, hogy folyamatosan képzem magam, tanulok, új területeket térképezek fel, s olykor egészen nagy sikereket is elkönyvelek. Mégsem érzem magam jónak abban, amit csinálok, ha másokkal hasonlítom össze magamat.
(Na, igen, itt az első hiba, amit elkövetek. Mert sosem szabad másokhoz hasonlítani magunkat.)
Persze nyílván ennek oka valahol ott keresendő, hogy tulajdonképpen, a dolog, amiről szó van, amióta az eszemet tudom, az álmom. A vágyam, az életem értelme, s mint ilyen, nagyon fontos. Éppen ezért, mikor azzal szembesülök, hogy mennyi tehetség van azon a területen, amiben én is igyekszem előre jutni, az egyszerre hat rám pozitívan és negatívan.
Motivál a jobb és jobb teljesítményre, ugyanokkor mérhetetlen félelemmel tölt el, hogy egy olyan álmot kergetek, ami soha nem válhat valóra, mert…
Mert nem hiszek eléggé önmagamban?
Nem tudom, az önmagunkba vetett hit elegendő-e ahhoz, hogy sikerre vigyük törekvéseinket. Én azt tudom, hogy kitartok már 25 éve, s folyamatosan tanulok, hogy jobb legyek, s más ennyi energia és idő után, már régen révbe ér. Szóval felmerül a kérdés, ha ez így van, akkor tényleg nem-e az a baj, hogy nem vagyok elég tehetséges? Mert ha így van, akkor el kellene engednem a gyermekkori álmom, s új után kellene néznem. Vagy nem?
A folyamatos kételkedés önmagamban így nehezíti meg, az amúgy sem könnyű utamat az álmom felé. Önmagamat döntöm romokba, mert a gondolataimat hagyom, hogy rossz irányba forduljanak, csak azért, mert látom, mennyire jók és sikeresek mások.
Reszketek, hogy valami olyan álmot kergetek, mióta az eszemet tudom, amihez az én képességeim vajmi kevesek. Néha azt kívánom, bárcsak belelátnék mások fejébe, azért, hogy tudjam, van értelme annak, amit csinálok szerintük, vagy rég fel kellett volna hagynom vele?
S itt jön egy újabb hiba, amit elkövetek. Nem kellene, hogy azzal foglalkozzam, mások mit gondolnak. Csak tennem kell a dolgom, siránkozás nélkül. Úgy, ahogy eddig, folyamatosan fejlesztve magam, s átlendítve a nehezebb periódusokon.
Sosem adnám fel az álmaim, mert akkor elveszne belőlem valami. Valami olyan, amely engem azzá tesz, aki ma vagyok. Éppen ezért, ha te is hasonló gondolatokkal küzdesz álmaid megvalósítása közben, ne ess kétségbe!
Mert ez csak azt jelenti, hogy amit csinálsz, számodra fontos és értékes.
Persze lehet sosem lesz belőlem és belőled olyan ember, mint akit szeretnénk látni magunkban. Olykor előfordul, hogy hiába küzdünk, odáig, amíg szeretnénk, nem jutunk el. De eljutunk egy olyan szintre, ahol a lehető legtöbbet kihozzuk magunkból. Így, az önmagunkban való kételkedés a korlátaink ledöntésének mozgatórugójává válik.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: