Olykor a szív nehezen veszi tudomásul azt, amit az elme már tud. Ámítjuk magunkat, kibúvókat keresünk, hazudunk egymásnak és önmagunknak. Nem hallgatunk a szív hangjaira, csak testünk óhajaira figyelünk. Ennek pedig gátat kellene szabni, s azt mondani: Ebből elég volt! Az egóm helyett a lelkemet akarom táplálni!
Az egónknak hatalma van felettünk. Nem csoda, hiszen erőssé tesz minket, felment a felelősség alól, s elhiteti velünk, hogy csodálatosak vagyunk. Szavai álnokságtól, hazugágtól csöpögnek. Nagyképűvé tesz minket, hogy eltávolítson más emberektől.
A valódi lényegünk persze nem a múló testi szépségben vagy az anyagilag gyarapítható vagyonnál kezdődik. Az a lélek, amely közvetlenül csatlakozik mindenhez és mindenkihez. Együtt rezonálni milliárdnyi lélekkel, mégis egymástól függetlenül- ilyennek kellene lennünk, nekünk, embereknek.
Ehhez pedig egy olyan tapasztalat szükséges, amelyben egymást megtanuljuk elfogadni és szeretni előítéletek és elvárások nélkül.
Az egónknak ez persze nem érdeke, hiszen azáltal érvényesülhet, hogy különbnek, jobbnak, okosabbnak, szebbnek láttat minket másoknál. Csak hogy hatalma legyen felettünk, s ne halljuk meg szívünk szavát. Elvégre, amíg az ego uralma alatt élünk és cselekszünk, nem tudunk a lelkünkre figyelni. Önmagunkon kívül keressük boldogságunk, szerethetőségünk forrását, s nem figyelünk a lélek halk segélykiáltásaira.
Azért cselekszünk, hogy ego dominálta személyiségünk igényeit kielégítsük. Pedig az csak felületes, s hazug életet ad nekünk. Persze lelkünk mélyén tudjuk, hogy többek vagyunk anyagnál és húsnál. Mégis hajszoljuk a pénzt, dolgozunk, látástól-vakulásig, hogy valamit birtokoljunk.
Mókuskerékben élünk, minden és mindenki felett hatalmat akarunk gyakorolni. Rivalizálunk, kisajátítunk, elveszünk, hazudunk, hogy egónkat védjük. Olykor fel sem merül a kérdés bennünk, hogy egyáltalán ez-e a valódi természetünk? Csak tesszük, amit jónak látunk, vakon, értelmetlenül.
Néha érezzük, hogy elvesztünk, s próbálunk visszatalálni önmagunkhoz. Eldöntjük, hogy a lélekre hallgatunk, s nem hagyjuk tovább, hogy az egoizmusunk vezesse életünk. Ehhez persze több kell, mint a belátás. Felül kell emelkedni magunkon, s megérteni, mindenki egyedi, s minden úgy van, ahogy lennie kell.
Az elfogadás, s az egoizmus elengedése lelkünket erősíti. Megmutatja, miként érezzük magunkat jól anyagi és szellemi testünkben egyaránt, anélkül, hogy hatalmat akarnánk szerezni. Felismerhetjük benne, hogy fizikai formánk csupán egy burok, amelybe beköltözött lelkünk.
Megtanít arra, hogy testünket egy olyan ruhának lássuk, amibe csak időlegesen költöztünk, s életünk jóval több annál, mint hogy dolgozzunk, birtokoljunk és veszítsünk.
A test, a lélek hüvelye. Mint kard a tokjában, úgy élünk mi testünkben. Egónk próbálja az egységes energiahullám áramlását csökkenteni bennünk vagy leblokkolni teljesen. Ennek ellenére a szinkronikus események elérnek minket időről-időre és a kollektív emlékezet is újra és újra feléled.
Hiába az ego igyekezete, hiába minden anyagi jólétért folytatott küzdelem, végül mégis oda lyukadunk ki, hogy mit sem ér az anyagi testben eltöltött idő, ha nem követjük és teljesítjük a lélek törekvéseit!
Mert, ha nem követjük álmaink, s nem ragyog fel bennünk a szeretni, elengedni és elfogadni tudás, akkor semmit sem tanultunk az életről.
A szívdobbanás a lélek hangfrekvenciája. A lélegzetvétel az életigenlés szimbolikája. Egyéniségek vagyunk, egy nagy egész alapdarabjai, amelyek elszakadnak, majd visszatalálnak szülőhelyükre. Éppen ezért, sose felejtsük el, hatalmi játszmáink csupán az egónkból fakadnak.
Semmi más nincs bennük, mint az ego kapzsisága és éhsége. Célja, hogy elfeledtesse velünk, hogy a hús csupán hüvely, amelybe időlegesen költözik be a lélek. Ennél erősebbnek kell lennünk, hiszen a lélek ennél többet ad. Visszaadja hitünk és reményünk a szeretet erejébe, amire az ego nem képes.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: