Tisztázzuk: Létezik férfi és nő között barátság!

Időközönként belefutok egy olyan beszélgetésbe, ahol kijelentésre kerül, hogy nincs férfi és nő között barátság. Én meg mindig kikerekedett szemekkel bámulok, mert nekem egész életemben többségében fiú (most már férfi) barátaim voltak és vannak.

Apám fiút akart, aztán örült a lánynak is, én mégis fiússá váltam. Ebből kifolyólag nálunk nem lányok gyűltek otthon sosem, hanem fiúk, akik közt, biológiai értelemben én voltam az egyetlen lány. A fiúkkal játszottam, bandáztam, verekedtem. S a világon senki sem mutatta jelét annak barátaim közül, hogy érdekelné az, hogy lány vagyok.

Amikor kamaszodni kezdtünk is csak annyiban változott ez a képlet, hogyha valamelyik egy lányra hajtott, akkor én mentem el a lányért a randira, mert a szülők csak lányokkal engedték barátkozni a kislányt, és én falaztam a szerelmeseknek.

Ha szívfájdalma volt valamelyik srácnak hozzám jött tanácsért, de nem lett belém sohasem egyik sem szerelmes. Nem is lehetett, hiszen együtt nőttünk fel, s én sosem voltam különösebben szép, vagy csinos. Tipikusan pattanásos és eléggé molett alkat voltam, egészen 23 éves koromig.

Az életem mindig úgy alakult, hogy mindenhol fiú barátaim lettek. Nem bíztam a lányokban, szerencsétlenségemre, nem volt velük jó tapasztalatom. Egymás szemébe mosolyogtak, míg hátuk mögött kritizálták a „barátnőt”. Ez a fajta mentalitás pedig nekem nem hozta meg a lányokkal való barátságra a kedvet, megmondom őszintén.

Persze nem volt mindig ez így egyszerű, s eszem ágában sem volt kilógni a sorból. Nem válogattam én, hogy nekem csak fiú barátaim lehetnek, egyszerűen csak így alakult. Nyílván ebben az is benne volt, hogy miután én fiús lányként nőttem fel, képtelen voltam a lányok gondolkodásmódjával azonosulni, ezt pedig ők megérezték. Igaz, nem is követtem a trendeket, így nem is lett nagyon közös témánk.

Elkönyveltem, hogy én csúnya és kövér vagyok és ezt el is fogadtam. Mégis lett barátom 16 éves koromban, akivel hét évig együtt is voltunk. Egyik gyerekkori barátom barátja volt a fiú, s ő mindig elfogadta, hogy nem vagyok különösebben csajos alkat. Mikor szétmentünk is, maradtunk így barátok, nem a klisé mondat szerint, hanem valóban. Annyira, hogy azóta is ő a legjobb barátom, akit a jelenlegi párom is ismer, hiszen ha tehetjük, beülünk valahova egy kávéra a baráti körrel ma is.

23 éves voltam, mikor kiderült, hogy pajzsmirigy beteg vagyok, így el kezdtem sportolni, lefogytam, s a jelenlegi párom mellett, valahogy elkezdtem érezni, hogy nem ártana nőiesebben öltözködni. Főként, mert végre kicsit jobb lett az alakom, így elkezdtem sminkelni is, és jobban odafigyelni magamra. Szóval pár éve kezdtem el „nővé” válni.

Lassan, szereztem egy-két barátnőt, akikkel jól megértem magam. Persze sosem leszek az a csajos, körömcsinálós, pasi kibeszélős ember, ezt el lehet könyvelni egész nyugodtan rólam. Egyre többször kezdem magam jól érezni nők között is. Igaz, még mindig jobban preferálom az olyan hölgyeket, akik már anyák, mert van bennük valami igazán csodálatos, ami miatt én felnézek rájuk.

Lányokkal is barátkozom már, csak még egy kicsit óvatos vagyok. De tudom, nem az emberek nemén múlik, hogy jó barátaim lesznek e vagy sem, hanem azon, hogy milyen a jellemük.

Azokkal a barátaimmal a mai napig tartom a kapcsolatot, akikkel kislány korom óta barátok voltunk. Igaz, ma már vannak közöttük olyanok, akik nem mernek velem nyílt színen mutatkozni, mert a barátnőjük féltékeny típus, s nem hisz a nő és férfi közötti barátságban. Én ezt nem igazán értem, mert furcsa lenne egy olyan világ, ahol mindenki vonzódik a másikhoz, csak azért, mert ellenkező nemű. A párom elfogadta, hogy fiú/férfi barátaim vannak, s tudja jól, nincs mitől tartania, hiszen a férfiak az életemben – őt kivéve- csak a barátaim.