Mindenből lehet tanulni!

„Csúnya, kövér, buta vagy.„ Ezekkel a jelzőkkel illettek mások. Sokan bántottak külsőmért, s azért amilyen vagyok. Ha nem mondták, akkor éreztették, hogy mit gondolnak rólam. Az osztálytársaim rólam másolták a házi feladatot, a dolgozatot, de mindig én kaptam rosszabb jegyet. Kihasználtak, belém rúgtak és aztán még ki is nevettek. 9 éves koromban azt mondta rólam az egyik osztálytársam a fülem hallatára, hogy „Jó a melle, de ronda a feje.”

Örökre belém égett az a mondat, s a kisebbrendűségi érzés is folyton a nyomomban loholt. Az agy már csak ilyen: a negatív ítéletet jobban elraktározza.

Apám mindig más lányokra mondta, milyen szépek. Soha nem kaptam elismerő szavakat tőle. Pedig verseny úsztam, szavaló versenyekre jártam, angol-matematika szakos iskolában tanultam és zenélni is kezdtem. Ha jól teljesítettem, az a világ legtermészetesebb dolga volt, dicséret nem járt érte.

Bezzeg, ha rossz voltam valamiben, akkor a sárga földig lehordott, aminek eredményeként rettegni kezdtem a kudarctól. Így aztán igyekeztem apám figyelméért, elismeréséért mindent megtenni. Persze, soha nem tudtam elég jó lenni semmiben…

Kilenc éves koromra odajutottam, hogy nem tudtam becsülni magam.

Főként, miután nádszál kislányból, hirtelen egy mandula műtétet követően, meghíztam. Az orvosok nem mondták meg, hogy („véletlenül”) kivették a csonkot is, ami az agyalapi mirigyet szabályozza és én egy orvosi műhiba miatt, pajzsmirigy alulműködéses lettem. 15 évig éltem kezelés nélkül, moletten, rengeteg idegi problémával (ami a felborult hormonháztartásomnak volt köszönhető, ma már tudom). Képtelen voltam érzelmeimet kontrollálni, na és persze az evéssel is meggyűlt a bajom.

Koraérett lány voltam, aki 15 évesnek nézett ki, 9 évesen. Bő ruhákat kezdtem hordani, hogy ne lássanak belőlem semmit. Szégyelltem magam mindenért, ezért igyekeztem eltűnni a tömegben. Lassan elhittem, hogy mindenki jobb, szebb, okosabb nálam, s nekem léteznem sem kellene.

Persze ettől függetlenül imádtam tanulni, minden érdekelt, mindenről írtam, s rengeteg könyvet olvastam. Aztán 18 évesen daganatot találtak a méhemben. Akkor lefogytam, amit egy év múlva visszaszedtem. Mikor másodjára műtöttek már készültem külföldre. 86 kilogrammosan indultam el új életet kezdeni, úgy, hogy gyűlöltem a képet, amit a tükörben láttam.

Elkeseredésemben elmentem orvoshoz külföldön, s kiderült, pajzsmirigy beteg vagyok. Kaptam kezelést, s én életmódváltással, rengeteg sporttal lefogytam. A sport helyre tette és átformálta testem, de a lelkemben még mindig zavar volt. Ha a tükörbe néztem, még mindig a kövér énem tekintett vissza rám, négy évvel a („nagy”) fogyásom után.

A lelkembe égett bántó szavaknak hála, hiába lettem 51 kilogrammos, nem láttam. Hiába mondta mindenki akkor már, hogy vékony vagyok, nem hittem el. Pedig apám akkor már azért kezdett bántani (ha hazalátogattam), hogy ennem kellene többet, mert gebe vagyok…

Nem ért semmit, én még mindig a múltban elhangzottak hatása alatt voltam.

Mikor 5 év után a valós énem kezdtem látnia a tükörben, előtérbe került a csúnya vagyok rigmus. Háromból csak egy előítélettel voltam kész, jött mindjárt a másik. Annak már túl vagyok a felén, elfogadtam azt, amilyen vagyok. Nem vagyok szép Istenem, na és akkor mi van?

Igyekszem magam szeretni, függetlenül a kinézetemtől. Mert hiába a szép külső, ha belül nincs semmi. Minden negatívumból próbáltam valamit tanulni. Mikor lefogytam, az edzőteremben sokan kerestek meg, hogyan csináltam, így kezdtem el személyi edzőnek tanulni. Három évvel később, mikor rájöttem, hiába változott a testem a lelkem még mindig zaklatott, elkezdtem pszichológiát tanulni. Minden tapasztalatot igyekszem a javamra és mások segítésére fordítani. Bennem élnek persze a szavak, amiket sokat hallottam. De tudom, azok csak a múlt visszhangjai, amelyek arra emlékeztetnek, hogy erősebb vagyok a bántó szavaknál!