Amélia vagyok, igen-alkoholista. Harminc éven át nem tudtam nemet mondani senkinek semmire, mert szeretem fontosnak érezni magam. Kívülről várom a megerősítést önmagam értékességéről. Minden vágyam, hogy az emberek szeressenek és felismerjék bennem a jóságot.
Igen-alkoholista vagyok gyermekkorom óta. A szüleim mindig azt mondták, hogy jó kislánynak kell lennem, ami esetükben azt jelentette, hogy azt várták tőlem, hogy álljak mindig mindenben a rendelkezésükre. Szót fogadtam, s tettem, amit kértek tőlem. Sokszor azon az áron, hogy önmagam igényeit háttérbe szorítottam, csak, hogy kivívjam figyelmüket és elismerésüket.
Igaz, e mögött egy olyan tapasztalat is volt, hogyha kislányként, nemet mondtam valamire dühösek lettek rám, megpofoztak, s én elkezdtem félni attól, hogy hogyan reagálnak arra az emberek, ha nemet mondok. Rettegtem, ha nem teszem azt, amit akarnak, akkor végül egyedül maradok.
Tizenévesen kezdtem érezni először, hogy valami nem stimmel velem, mert bár szeretnék nemet mondani, valami meggátol ebben. Csak fejben tudtam nemet mondani, de verbálisan mindig az igen hagyta el a számat.
Egy idő után megértettem: Attól rettegem, ha nem teszem, amit kérnek tőlem, akkor nem fognak szeretni.
Jól emlékeztem arra is, milyen az, ha elutasítják az embert, s én nem akartam másoknak olyan fájdalmat okozni, mint amit én is átéltem. Volt, hogy azért is mondtam valakinek igent egy kérésére, mert megsajnáltam. Volt, hogy azért bólintottam valamire, mert szükségem volt arra az érzésre, hogy nélkülözhetetlen vagyok.
Előfordult az is, hogy azért mentem bele valamibe, mert az volt a legkönnyebb út. S volt olyan, hogy láttam, hogy valaki képtelen felelősséget vállalni önmagáért egyedül, így részben (vagy egészben) én vállaltam azt fel helyette.
Annak idején sok dicséretet kaptam azért, mert készséges voltam mindenkivel, s ez fontos számomra ma is. Ahhoz, hogy jó és szerethető embernek lássam magam, kellenek az elismerő szavak. Persze tudom, hogy ez nem jó így, mert az állandó igenemmel már többször veszélybe sodortam saját életem menetét.
Erőmön felül vállalok el mindent, anélkül, hogy belegondolnék, az én életemre, munkámra, magánéletemre, milyen hatást gyakorol a bólogatásom mindenre.
Egy fenékkel akartam kettő, három lovat megülni, s persze elbuktam. Alapvetően szívesen segítem másoknak, de fontos, hogy csak úgy tegyem, ha az nem gátol saját teendőim és életem rendben tartásában. Nem önzőség nemet mondani, s nem kell ezért bűntudatot sem érezni. Nem vagyok már gyermek, nem kell szót fogadni.
Egy ideje próbálom kimondani a nemet, akkor, amikor azt érzem helyesnek. Van, aki lemorzsolódott ennek hatására már életemből, de igyekszem belátni, hogy ez nem baj. Ha valaki elpártol tőlem, mert nem ugrom neki azonnal, ha bármi gondja van, azt el kell engednem.
Vannak, akik csak azért vannak az életünkben, mert valamilyen hasznot húznak a kapcsolatunkból…
Igyekszem belátni, nem kell senkinek a jóváhagyása és elismerése, sőt szeretete sem ahhoz, hogy én szeressem és elismerjem magam. A kívülről szerzett önbizalom és szeretet törékeny, ezért van állandóan még többre belőle szükségünk minél több embertől. Most tanulom, hogyan kell szeretni azt, aki vagyok mindennel együtt. Ennek első lépése az, hogy nemet mondok, ha azt látom helyesnek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: