Élet az indiánok közt: Olive Oatman, a tetovált arcú lány

Olive Oatman 1837-ben született mormon családban, Illionois-ban. 1850-ben a család útnak indult Kaliforniába új életet kezdeni, ám Új Mexikó területén apacsok állták útjukat. Az indiánok dohányt és ételt kértek a családtól. Amikor nem kapták meg, amit akartak, megölték a kilenc tagú család hat tagját, majd Olive-t, és húgát Mary Ann-t magukkal vitték rabszolgának.

Lorenzo bátyjukat eszméletlenre verték és ott hagyták a hullák közt (valószínűleg azt hitték meghalt). Miután magához tért és csodával határos módon három napot túlélt a semmi kellős közepén egy arra járó karaván megtalálta és magával vitte Fort Yuma-ba.

Húgait ez idő alatt az indiánok a táborba hurcolták, ahol munkába is állították őket. Vízhordás, tűzifa gyűjtés, takarmányozás volt a feladatuk, de gyakran bántalmazták őket az indiánok szexuálisan és fizikailag. Ennek a rémálomnak akkor lett vége számukra, mikor egy évvel később, a mohave törzs néhány tagja ló vásárlás, és ételkereskedelem ürügyén fogva tartóiknál járt, s megvették a két lányt is. Miután Olive és Mary Ann megérkezett új otthonába, rögtön adoptálta is őket a törzsfőnök és annak felesége.

Sorsuk jobbra fordult, kijelöltek számukra egy parcellát az indiánok földterültén, hogy farmot építhessen maguknak és gazdálkodjanak rajta. A törzs teljesen befogadta őket, s állukra tetoválták a tradicionális mohave jelzéseket (bár erről később Olive azt mondta, az rabszolga-, illetve idegen/ellenség jelzés és, hogy ő és húga rabszolgák voltak a mohave indiánok közt is) s kaptak hagyományos mohave ruhákat. Később azt is állította, hogy bár valóban mondták nekik, hogy szabadon elmehetnek, féltek egy szökést megkockáztatni, ugyanis 80-100 mérföldes körzetben nem volt fehér ember lakta közösség a közelben.

(Ellentmondásos megnyilvánulásai e témakörben azért voltak, mert poszttraumás stressz szindrómában szenvedett, hiszen a szeme láttára gyilkolták meg családját, amit sosem hevert ki.)

1854-ben egy csapat fehér munkás, akik akkoriban építették a vasúthálózatot, megszálltak egy hétre az indiánoknál. Később egy interjúban kérdezték Olive-t miért nem mentek húgával akkor el velük, de azt mondta, azt hitték nincs már élő családtagjuk és mivel jobban bántak velük a mohave indiánok, mint az első fogva tartóik, megszerették őket és úgy érezték már a törzshöz tartoznak.

Ennek ellenére persze a pletyka szárnyra kapott, hogy fehérek élnek az indiánok közt. S mikor 1855-ben a nagy aszály idején Mary Ann, mint sok más mohave is éhen halt, Olive teljesen magára maradt. Egy évvel később, 1856-ban a törzs egyik hírnöke egy Yuma-i hatósági személlyel tért vissza körútjáról egy nap, hogy tárgyalásokba kezdjenek a lány szabadon bocsátásáról. Néhány megbeszélést követően a törzsfőnök elengedte Olive-t, akit mostohatestvére kísért el a városhatárig.

Mikor a lány megérkezett a városba hatalmas éljenzés fogadta. Pár nappal később azt is megtudta, hogy bátyja él, s őt keresi, s mikor találkoztak, öröme határtalan volt. Gyakorlatilag sztár lett történetével és mindenki látni, hallani akart őt. Ezt meglovagolván írta meg 1857-ben Royal B Stratton Az Oatman lányok rabsága, avagy élet az apacs és a mohave indiánok közt című könyvet, ami azonnal bestseller lett.

Olive, Amerika-szerte előadásokat tartott arról, milyen volt az indiánok közt élni. Így népszerűsítette a könyvet életéről, amiből aztán finanszírozni tudta a saját, és testvére tanulmányait. 1865-ben aztán hozzáment egy marhatenyésztőhöz, John B Fairchild-hoz, akivel adoptáltak egy kislányt (ugyanis Olive meddő volt). Ekkor állítólag Fairchild az összes Stratton könyv másolatot elégetette és abbahagyatta Olive-val az előadásokat.

A jómódú férj és a gyermek, sajnos Olive számára nem hozta el a boldogságot. Közeli ismerősei/barátai, arról számoltak be, hogy nagyon sokáig mély depresszióban szenvedett miután eljött az indiánoktól. Hozzájuk fűződő szoros kapcsolatát az is bizonyítja, hogy mikor a törzs valamelyik tagja a városban járt, azonnal ment, hogy meglátogassa. Olykor-olykor felöltötte az indiánok tradicionális ruháját, és úgy járt-kelt a városban.

Élete vége felé egy vele készült interjúban azt is elárulta, hogy mindig van nála egy csészényi mogyoró, egy fajta összekötő kapocsként a mohave törzshöz. Az indiánok közt eltöltött öt év örökre megkettőzte identitásérzetét, s számtalanszor jöttek rá rohamok is. 1881-ben Olive poszttraumás stressz betegsége annyira elhatalmasodott rajta, hogy hosszú hónapokig Kanadában kellett kúrálni. Ám a tévhittel ellentétben, miszerint bolondok házában halt meg, mert megőrült, nem igaz, valójában szívrohamban hunyt el 1903-ban, 65 évesen saját otthonában.