El tudsz engedni embereket az életedből?

El tudsz engedni embereket az életedből?

– Én nem. Látszatra elengedem kezük, de a szívem utánuk sajog. Nem tanultam meg, hogyan bocsássam szabadjára azt, aki távozni akar. Így aztán „csak” tiszteletben tartom döntését, s nem keresem többé.

Képes vagyok örülni a boldogságának, ha hallom felőle. Mosolygom, ha találkozunk az utcán, de a szomorúság ott bujkál szememben. Igyekszem letagadni a fájdalmam, s azt is, hogy mennyire hiányozik nekem. Látszatra elengedtem, s nem is tudja, hogy mi játszódik le bennem.

Nem kell, hogy szánjon, vagy kinevessen azért, mert nem szűntem meg őt szeretni. Nem akarom visszakapni, mert nem tudnék már benne megbízni. Nem talált arra alkalmasnak, hogy az élete része legyek.

Megtanultam: Vannak, akik sohasem fognak úgy szeretni, mint ahogy mi szeretjük őket.

Lelkem egy kislányé, akit elhagyott az anyja. S egy gyermek, sosem tud abba belenyugodni, ha az anyja lemond róla. Nehezen viselem, ha valaki átjáró háznak használja szívemet. Van, aki azt hiszi, mindent kibírok, mert erős a lelkem.

Volt idő, mikor gyűlöltem, azt, ki magamra hagyott. Aztán mikor feltűnt újra az életemben, mégis tárt karokkal fogadtam. A legrosszabb az volt, hogy mindig akkor jelent meg, mikor már kezdtem elfogadni, hogy elment…

Lelkem szárnyra kapott jöttére, pedig éreztem, ha elmegy, sötét verembe esem bele.

Persze, nem lehetett másként, mert szeretethetőségem, értékességem, tőle tettem függővé. Így, ha kilépett életemből, mindig azt hittem, rossz vagyok, és nem lehet engem szeretni…

Mikor valaki eltávozik az életemből, mindig az elhagyott gyermek szólal meg bennem. S a fájdalom, amely egy szeretett személy hiányából fakad, lyukat fúr szívembe.

Főként azért, mert újra látni és beszélni azzal, aki elment, arra emlékeztet, hogy vannak még érzéseim iránta. Mert, bár önmagam is letagadom, hogy mit érzek, valójában „csak” tiszteletben tartom döntését, de nem csuktam be az ajtót utána…