Olykor a múltba vezető ajtót, lakatra kell zárni. Ezért el kell dobnunk a kulcsot, jó messzire, hogy többé ne tudjuk azt kinyitni. Vannak emlékek, amelyeknek nincs létjogosultságuk már arra, hogy elménkben és szívünkben helyet foglaljanak. Ehhez bizonyos embereket is be kell terelni azon az ajtón, hogy ne okozhassanak nekünk több fájdalmat.
Van úgy, hogy egy emlék csak keserűséget idéz elő bennünk. Bármennyire szép volt a pillanat, amelyet újraélhetnénk általa, ott van nyomában a fájdalom is. Régi szerelmek, barátságok, szeretteink arca vetül elénk. Olyan embereké, akik miatt már épp eleget szenvedtünk.
Vannak, akik csak addig vannak jelen életünkben, ameddig szükségünk van egymásra. Ők azok, akiktől tanulunk valamit magunkról és másokról, hogy jobban meg tudjuk érteni a világot. Mikor a cél teljesül, a kapcsolat megszűnik. Egész egyszerűen azért, mert nincs már mit adni a másiknak, tovább kell menni és az ajtót utánuk bezárni.
Mások azért jönnek, mert egy egész életre szóló leckére tanítanak meg. Szeretetről, elfogadásról, elengedésről kapunk személyükkel tananyagot. Ők azok, akik előtt az ajtónk mindig nyitva áll. Mert kapcsolatunknak van jelene és jövője is még, hiszen folyamatosan fejlődésünket szolgálják…
A leckék életünk minden szegmensét segítik. Nekünk az a feladatunk, hogy megértsük, és elfogadjuk azt, amit meg kell tanulni. Nem kell egymást letagadnunk és kidobni, csak fel kell ismerni, mikor közös időnk lejár. Persze azért jó lenne, ha nem okoznánk a másiknak fájdalmat csak azért, mert már nincs szükségünk rá…
Nem mindenki képes arra, hogy a múltba vezető ajtót könnyű szívvel tárja ki. Persze vannak szerencsések, akik úgy járkálnak emlékeik szobái között, hogy semmi sem fáj nekik. Amit el kell tudnunk fogadni az az, hogy az élet nem azért adja ezeket a leckéket, hogy csak a szépséget lássuk mindenhol. Hiszen, ha nem tudjuk milyen a szomorúság és a csalódás, akkor nem tudjuk milyen jó az, ha örömben részesülünk…
A változás, a fejlődés lemondással jár és sokszor bánattal is párosul. Mindenkinek van az életében olyan fejezet, amelyet kitörölne, sőt, talán le is tagadna, ha tudná…
Állítólag tudósok már elérték azt a szintet, ahol lehet bizonyos emlékeket kitörölni az elméből és eltüntetni azokat örökre. Kérdés, hogy ha minden rosszat elfelejtünk, amit átéltünk, az jó volna-e?
Minden történet, s emberi kapcsolat közelebb visz minket a valódi szereteten alapuló kapcsolatokhoz. Így, ha egy elemet eltávolítunk a gépezetből, az valószínűleg csak hátráltatna minket ezen az úton, nem pedig haladásunkhoz (fejlődésünkhöz) járulna hozzá.
Az élet nem véletlen sodor utunkba bizonyos embereket. Van, aki megtanít nevetni, s van, akinek könnyeket köszönhetünk. Van, aki olyanra ösztökél minket, amire előtte még csak nem is gondoltunk. Van, aki azért jön, hogy átéljük a mindent elsöprő szenvedély fűtötte szerelmi táncot.
Van, aki azért jön, hogy megtanuljunk feltétel nélkül szeretni, minden sallang nélkül. Olykor ez csak azon az úton teljesülhet, ha egy ajtót örökre bezárunk. Azért, hogy kinyithassunk egy új ajtót, ahol már nem a régi (fájdalmas) leckékkel kell újra szembesülnünk. Hanem megélni a szeretet katarzisát, amelyet csak őszinte és érdek nélküli kapcsolatok adhatnak meg nekünk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: