Voltam fent, s lent. Repültem a felhők felett, s a föld alatt is pihentem. Előfordult, hogy a lelkem a köztes térben ragadt, s nem tudtam merre menjek tovább. Csak abban voltam biztos, hogy nem tudok magam elől elfutni, s nem akarok visszamenni hozzád…
Néha nem találom a helyem, s nem tudom hova tartozom. Mióta elfelejtettem, hogy milyen az, ha valaki szíve értem dobban, azóta csak bolyongom. Olykor napokra homály fedi az utat, amely magamhoz vezet. Elmosódnak a határok és a kontúrok, nincs egy nyom sem, amely ösvényemre terelne.
Előfordul, hogy egy apró szikrát keresek, amelytől aztán lelkem újra tűzben ragyog. Aztán megragadja érzékeim egy illat, vagy egy ragyogó szempár, mely fogva tartja gondolataim. Feléled bennem újra a vágy arra, hogy szerelmes legyek. Aztán aludni térek, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, milyen hideg van éjjel.
Sosem akartam senkitől se függővé tenni szerethetőségem. De van, aki a lelkem egy mozaikdarabjává vált, s ez ellen nem tudok tenni semmit. Van, akit egyszer megszeretünk, s örökre szívünkbe költözik. Soha többé nem tágít onnan, nem tudjuk belőle kiszakítani.
Mindegy, hogy egy bejegyzést hagy hátra szívünk lapjain, vagy befészkeli magát gondolataink közé. Akit igazán szerettünk, sohasem felejtjük el. Akkor sem, ha bántott, megsebzett, hiszen erősebbé tett minket. Ezért pedig hálásak leszünk neki mindig azért a tapasztalatért, amit ő adott nekünk.
Van, aki kinyitja a lelkünk kapuját, s elindít minket egy labirintusba. Nekünk csak az a dolgunk, hogy megtaláljuk a célt, ahol szívünk hevesebben dobban. Felfedezzük általa, mi tölti meg lelkünk szenvedéllyel. Egy-egy ilyen találkozás legnagyobb értéke az, hogy megtanít minket szívből szeretni és élni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: