Számomra a leghitelesebb emberek azok, akik olyan tapasztalatokból képesek építkezni, amiből mások fel sem lennének képesek állni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ők nem szenvednek egy-egy trauma után, sőt! Éppen azért, mert megsiratták, megszenvedték a dolgokat, képesek elengedni azt, amit kell, hogy tudjanak fejlődni. Úgy döntöttek nem ragadnak bele egy mártír szerepkörbe, hanem kilépnek belőle.
Vannak, akik egy érzelmi és vagy fizikai abúzusban töltött gyermekkor után képtelenek kilábalni az áldozatszerepkörből. Összeroppannak testileg és lelkileg, hiszen az bántalmazta őket, akiben feltétel nélkül megbíztak. Mások – bár ugyanúgy megjárták a poklot gyermekként- mikor felnőnek, és önálló életet kezdenek, megbocsátják a megbocsáthatatlant is. Nem azért, hogy felmentsék az ellenük vétkezőt, hanem azért, hogy a lelkük megnyugodhasson, így esélyt adva magunknak a gyógyulásra és az újrakezdésre.
Az én volt tanárom ez utóbbi – aki megjárta a poklot-, de új életet teremtett magának. Képes volt újrakezdeni az életét, s ehhez gyógymódokat sem volt rest keresni, hogy kigyógyuljon lelki és fizikai betegségéből, amit a szülője okozott neki. Elbukott párszor, de mindig újra nekiveselkedett, s még csak nem is kérkedett sosem azzal, hogy mit vitt véghez. A hozzá hasonlóak mutatják nekünk, többieknek, az utat ahhoz, hogy rájöjjünk, mi is lehetünk erősebbek:
Vannak, akik a tetteikkel tanítanak meg minket arra, hogy nem ahhoz kell bátorság, hogy siránkozzunk és sebeinket nyalogassuk egy életen át, hanem ahhoz, hogy minden negatív tapasztalat ellenére, még higgyünk az élet szépségében.
Ők azok, akik tudják, hogyha túljutnak a sajnálkozáson és továbblépnek az elfogadás és tenni akarás stádiumába, akkor normális életet élhetnek. Nem csupán önmagukért akarnak erősebbé válni, hanem saját gyermekükért és azokért is, akik hasonló nehézségekkel küzdöttek és küzdenek, mint ők. Úgy segítenek másoknak, hogy megmutatják, mindenből fel lehet állni.
Saját életük irányításával adják meg egy másik sérült léleknek azt a motivációt, amiért ő képes lesz magát összeszedni és a múltját lezárni. Nem akarnak példaképpé válni, mégis azok lesznek. Azért, mert egész lényükből sugárzik egy olyan erő és magabiztosság, ami csak azokban van meg, akik megjárták a poklot, s aztán visszataláltak az édenkertbe.
Ha az ő szemükbe néz az ember, akkor tiszta érzelmeket lát, s egy erős egyéniséget. Valakit, aki szemében ott van a több száz óra sírás nyoma, amely teljesen átmosta lelkét és megtisztította a gyűlölettől és a bosszútól.
Az, aki már lerázta magáról fájdalomtestét, hitelesen képes rámutatni az élet napos oldalára. Rádöbbent, hogyha lehámozzuk magunkról azokat a mintákat, amelyeket mások erőszakos, elnyomó viselkedése kényszerített ránk, akkor megtalálhatjuk a rétegek alatt önmagunkat. Nem szavakkal érvel ehhez, hanem tetteivel. Nincs szüksége arra, hogy bizonyítsa mennyire erős és magabiztos, mert elég látni azt, hogyha valahová belép, akkor ott mindenki felkapja a fejét rá egy pillanatra.
Ahol jár, s akivel kapcsolatba kerül, abban nyomot hagy. Mellette minden gondról kiderül, hogy megoldható. Nem ő teszi meg helyettünk, amit kell, csak rámutat arra, hogy mit kellene megfontolnunk a saját haladásunkhoz. Tanár, pszichológus, szociális segítő gyakorta lesz az ilyen emberből, anélkül, hogy ő valaha akart volna az lenni.
Mégis az lesz, mert rá fel lehet nézni, hiszen utat tud mutatni a jövő generációjának, a beteg és függőségben szenvedő társadalomnak, amire pedig nagy szükség van…
Elvégre ők a legerősebbek, mert voltak a leggyengébbek is, de széttépett lelküket újra összerakták, hogy tudjanak egészséges életet élni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: