Sohasem fogom megérteni, hogyan lehetséges az, hogy egy nagy szerelem után az emberek úgy válnak el egymástól, mintha meg sem történt volna soha két szív egyesülése. Mintha minden pillanat, amelyet valaha együtt töltöttek, egyből a feledés ködébe süllyedt volna. A vége felirattal törölték az emlékeiket és az érzéseiket egymás iránt. Az emberek többsége egy szakítást követően hajlamos megtiporni önmaga és a másik fél szívét is, csak, hogy minél gyorsabban elfeledhesse, vagy egyenesen le is tagadhassa, hogy egykor érzéseket táplált a másik iránt.
Sokan értékelik kudarcként egy kapcsolat végét. Úgy érzik nem voltak elegek a másiknak, s ezért szeretnének feledni. Mások, egész egyszerűen nem bírják elviselni azt az embert a közelükbe jó ismerősként (esetleg barátként) akivel ágyba bújtak valaha. Mégsem érthető teljesen, hogy miért érzik azt jó megoldásnak, ha úgy viselkednek az egykor számukra kedves és szeretett lénnyel, mintha idegen volna?
Azt mondják, mikor életünk szerelmével találkozunk, megáll az idő. Ha nem is szó szerint, de utólag visszaemlékezve tényleg úgy tűnik. Kiragadunk egy pillanatot, amikor az első tekintetváltás hosszabra sikerült. Ez lesz egy erős érzelmi kötelék előfutára- valami, amiből később rájövünk, hogy az volt az a perc mikor a szikra kipattant kettőnk közt.
Azt is mondják nem minden nagy szerelem végződik happy enddel. S talán pontosan az óriási lánggal égő szerelmesek nem tudják egymást később már csak „szimplán” szeretni. Képtelenek elfogadni, hogy az, akiért egyszer oly őrülten és hevesen dobogott szívük, később már „csak” a lelküket tudja megérinteni. Mégis furcsa, hogy míg egy szerelem képes úgy kialakulni, hogy idegenből szerelmesekké válunk egyik pillanatról a másikra, vissza is fordul, s ismét idegenné válunk egymásnak.
Kissé érthetetlen és erőltetett dolog ez, hiszen az, aki egyszer beköltözött szívünkbe, s megismeri addigi életünket, jellemünket többé már nem lehet idegen számunkra. Beköltözött szívünkbe, így nem csak testünk, hanem lelkünk is pucérrá vált előtte. Ez a tudás, s egy valódi szeretetre épülő kapcsolat nem tűnhet csak úgy el a semmibe, akkor sem, ha a testi vágy, már nem játszik benne szerepet többé. Hiába alszik ki a szerelmi tűz, a szeretet ott marad velük és bennük.
Barátsággá szelídülhetne a kötelék így akkor is, ha a vége feliratot már kiírták kapcsolatuk végére. De persze nem mindenki képes ezt a fajta kapcsolati változást elfogadni. Ezért vannak, akik kerülni kezdik egymást, hetekig, hónapokig, évekig. Ha nagy ritkán összefutnak is, inkább átmegy az egyik a túlsó oldalra, csak, hogy ne kelljen a másikkal beszélni.
Talán a hiúsága nem engedi, hogy valaki olyannal kössön barátságot, akivel egyszer valaha tűzet élesztett. Talán csak a közöny ragadta meg lelkét, s nem is érdekli egy másik emberi lény, akihez valaha gyengéd szálak kötötték. Mindenki másként dolgoz fel egy szakítást, de a szeretetet a másik iránt, csak gyűlöletté vagy közönnyé tudja magában átváltoztatni. Attól függ mennyi elfojtott érzés maradt benne, s mennyire voltak erősek érzelmei a másik iránt.
Van, akinek elképzelhetetlen, hogy azt, akit valaha szerelemmel szeretett, később ne szeresse „szimplán” szerelem nélkül. Persze van, akinek ez furcsa, sőt, egyenesen érthetetlen, ezt elismerem. De nekem néha inkább az az érthetetlen, hogy ha két ember egyszer régen egy hullámhosszon volt, jól megértették egymást, miért ne lehetnének barátok, ha már nem kívánják egymást többé testileg?
Miért kell a szeretetet egymás iránt letagadni, elfedni, gyűlöletté és közönnyé korcsosítani azért, hogy a szerelmi kapcsolat emlékét is letagadják mások, de főleg önmaguk előtt?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: