A hasonlóságok különbsége

Anyámtól örököltem a kinézetem, apámtól a szívem. Nyughatatlan természetem épp olyan, mint az övé. Emlékszem, kicsi koromban, ha apámmal voltam, azt mondták: „Oh, tiszta te vagy ez a lány!„Ha anyámmal voltam dettó ugyanez hangzott el: „Oh, a kicsinyített másod!” Én meg csak dohogtam, hogy én magamra hasonlítok a legjobban, vegyék már észre.

Később persze megértettem, hogy nyílván mindkettőjükre hasonlítom. Kettejükből tevődtem össze, szóval természetes, hogy vannak hasonlóságaink. Apámé a szemem vágása, anyámé a szemem színe. Apámé a jellemem, míg anyámé a hangszínem.

Ha valaminek örülök, hát az az, hogy apámtól örököltem a tudásszomjam és az olvasás szeretetem. Apám is imádja a történelmet és az irodalmat, elképesztő bibliotéka már az elméje. Persze én hozzá képest, sehol sem vagyok. Csak hasonlítok rá, de nem vagyunk ugyanolyanok.

Anyám szerint, ahogyan látom a világot, az olyan, mintha újra apám szemén keresztül látná azt. Mondja ezt annak ellenére is, hogy ők ketten 20 éve elváltak és nem beszélnek egymással. Közte és köztem hosszú ideje vannak konfliktusok. Apámat látja bennem és olykor a szavait is felfedezi az én mondanivalómban…

Mikor kamasz voltam, egyáltalán nem akartam belátni és elfogadni, hogy rájuk hasonlítok. De minél inkább ellenkeztem, annál inkább kiütközött rajtam apám igazságérzete anyám dühös arckifejezésével. Régi igazság, hogy minél inkább tiltakozunk valami ellen, annál inkább a hatása alá kerülünk. Sok éven át küzdöttem, hogy ne legyek apám női verziója és anyám fiatalabb mása.

Őket látva és ismerve persze van ennek előnye is rám nézve. Például tudom, mire kell figyelnem. Apám sohasem volt a hűség mintaképe. Én sem voltam mindig az, jártam tévúton, s nem voltam rá büszke. Éppen ezért tudom és megértem már ő miért csinálta, amit csinált. Benne kevés az önkontroll, illetve nem tiszteli sem magát, sem párját. Én tudom, hogy a hűség döntés kérdése. Nem a szerelem tesz minket hűségessé vagy monogámmá, hanem az elveink, illetve a saját magunk és párunk iránti tisztelet és szeretet.

Ő hajszolja a mai napig az élvezeteket, én viszont nem akarom sem alkoholba, se szexbe fojtani ki nem mondott érzelmeimet. Inkább hangot adok annak, amit érzek, mint hogy egy életen át függőségekkel küzdjek. Hasonlítunk, de nem vagyunk egyformák. Én látom a hibáimat, s változtatni akarok rajtuk.

Az, hogy hasonlítunk szüleinkre, nem feltétlen baj. Sőt, ha képesek vagyunk kívülről szemlélni magunkat, s elfogultság nélkül őket is szemügyre venni, tanulhatunk abból, hogy ők mit, miért és hogyan csináltak/csinálnak. Nem ítélkezés ez, sőt megértés és közelebb jutás hozzájuk. Számomra egy óriási utazás kezdete volt, mikor megértettem, anyám döntései mögött a fájdalmas és zaklatott gyermekkorát például.

Generációról-generációra adjuk át egymásnak génjeinket. Ezzel együtt külső és belső tulajdonságaink is öröklődnek. Ez ellen kár tiltakozni, sőt, egyenesen értelmetlen. Inkább lássunk mögé, hogy mit hozhatunk ki abból, amit felismerünk magunkban szüleinkből!