” Csak akkor lépek ki a kapcsolatból, ha már van más.”

Feltűnt már, hogy az emberek mostanában csak úgy lépnek ki a kapcsolatukból, ha már ott van a következő jelöltjük a küszöbön? Nem mondják ki, de azt gondolják: „Csak akkor lépek ki a kapcsolatból, ha már van más.”

Hónapokig képesek úgy építeni egy „új” kapcsolatot, hogy azt a régi kapcsolatban élő társuk, nem is veszi észre. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, kiderül, hogy van valaki, akihez érzelmileg (és/vagy testileg) közel került a párjuk. Mikor a tűz az egekbe csap, s az érzések a tetőfokukra hágnak, gyorsan le is zárják a régi kapcsolatot, s már vágnak is bele a másikba.

Néha úgy tűnik, az egész világ társfüggő lett. Elkezdtünk félni az egyedülléttől, ezért már nem tudunk csak magunkért kilépni egy rosszul működő házasságból, szerelmi kapcsolatból, csak akkor, ha van egy harmadik fél. Nem szeretjük és tiszteljük eléggé önmagunkat, s ezért külső forrásokból szerezzük meg azt, amire érzelmileg szükségünk van. Ráadásul, ha a kapcsolatunk ellaposodott, nem vagyunk hajlandóak tenni sem érte, inkább belekezdünk egy másikba.

Sokan nem akarják tudomásul venni, hogy vannak olyan „hibáik”, amiket minden kapcsolatba magukkal visznek. Ők azok, akik azt hiszik, hogy egy új kapcsolat mindent megold. A karma törvénye ehhez képest, biztos, hogy ugyanazokat a problémákat tolja eléjük, mint az előző körben. Ha az egyikben gond volt a szexuális élettel, akkor a másikban is lesz, amint elmúlik az újdonság varázsa…

Látszólag különféle társakat választunk magunknak, de ez csak részben igaz. Lehet, hogy az egyik párunk szőke és extrovertált volt, míg a másik fekete és introvertált, mi mégis (ha nem tanulunk és oldjuk fel a kapcsolatban a problémákat) ugyanazt az ént visszük az „új” kapcsolatba. Főként igaz ez akkor, ha nem akarjuk a fától meglátni az erdőt, s a régi párunkat okoljuk mindenért. Ha megragadunk ott, hogy azt mondjuk, azért aludt ki a tűz, mert nem tett eleget azért a másik, hogy vonzódjunk hozzá, akkor a felelősségvállalással gondjaink vannak.

Homokba dugjuk fejünk inkább, mint hogy beismerjük, nem becsültük eléggé a kapcsolatunk a másikkal, s kitértünk a problémás kérdések elől, minden alkalommal. Például mert a férfi nem megy el urológushoz büszkeségből, pedig évek óta nincs normális szexuális élete párjával. Sok a nő, kevés a férfi, így az egyik megszokta, hogy küzdenie kell azért, hogy megtartsa, amit kapott, míg a másik tudja, hogy lógathatja a lábát kedvére.

Van, aki meg van győződve arról, hogy bármit megtehet a másikkal, elvégre ő egy főnyeremény, s ha nincs is kielégítő érzelmi és testi kapcsolatuk, akkor is van fedél a fejük felett és ott vannak egymásnak, amíg nem jön valaki más, akiért majd elhagyják mindezt.

Kényelmesek lettünk, nem nézünk szembe hibáinkkal, s hajlamosakká váltunk a rosszat is elfogadni. Amíg nincs „jobb”, addig maradunk a régivel, pedig szívünk mélyén jól tudjuk ez nagyon tisztességtelen játék.

Jó lenne, ha tudatosítanánk: Mindegy, milyen neműek, s hány évesek vagyunk, a gondjainkat, a hibáinkat, a kétségeinket, nem egy harmadik ember fogja megoldani. Előbb szembe kellene nézni önmagunkkal, mit rontottunk el a kapcsolatunkban, hogy tiszta lappal tudjunk egy másikba kezdeni…