Kaffka Margit a Nyugat első nemzedékének tagja volt. Sőt, a Nyugat három nemzedékében az egyetlen nő. Élete rövid volt, de korántsem tartalmatlan. Versek, regények, elbeszélések, novellák születtek keze nyomán. A Színek és Évek regénye németre, lengyelre, hollandra, angolra, portugálra és spanyolra is le van fordítva. Világszerte vannak rajongói az első magyar feminista írónőnknek. Verseivel emlékezünk ma rá. Egy-egy darabka belőle, munkásságából, hogy olvassuk továbbra is műveit.
A Játékszer
Valahol egy szomorú asszonyt
Látott meg Don Juan,
Ki mint a porcellán, fejér volt
És csendes, szótalan.
Gondolta: Jó volna összetörni!
Megtudni, benn mi van?
A szívében mi van?
Közelbe ment, elnézte-nézte
S a szíve elszorult.
Ráismert! Egyszer ez a bálvány
Már a kezébe volt.
“Egy érintésre vége volna,
Kegyelem néki!” szólt.
– Törött szobrocska volt.
1901
HU-RO-Ki
A lelked messze, idegenbe való,
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek.
Tettetve kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús óceánnal
Titokszerűen eggyéfolynak a mélyek.
Ha ott árbocatörten elmerül egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja színének,
Tükrözve torzon, döbbentőn, visszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert…
Ez a lelked.
Fürge, szomorú, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
Selymek… zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kúsza gyűrüin át
Félbenmaradt, bús fényálmok kerengnek. –
Sok tipegő, finom ösztöngondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek, –
És mint a tarka, lágy, bőráncú selymet,
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.
A te szerelmed gyümölcsfa-virág,
Némán hajolva simítja az arcom.
Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampiónos, felhős tavasz-alkony. –
S én feledem, hogy itt ős láva-láng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon.
“Amen!” – szólsz; s kivirítnak pici csoda-fák.
Bűvész vagy, bölcs vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.
1905
Garabonciások
- – Vers libre-
Most új dalok hegedősei járnak,
Tépett szárnyú, nagy viharmadarak,
Lázongás kereső, vad, nyugtalan árnyak –
Vajúdásuk termékeny, gőgös, szilaj álmak,
Prófétái ők démoni, ősi csodáknak,
– Ám betegek, bénák, furcsák, szomorúak.
Az új kobozok kúsza ütemre ha lelnek,
Múzsájuk az asszony, aki hattyut ölel:
És zengik, amit csak bomlott agyú sejthet,
Ihletük méregpor, bús mákvirág kelyhek,
Iromba daluk tép, zaklatja a lelket,
– Ám kobzukon a jövő szilaj himnusza kel.
És eljön a jövendő, amire várnak;
Egyenletes, szabad, munkás, erős,
Emberek jönnek, étkesek, vidámak,
Asszony, ki szürke, dolgos, rendes állat.
Szerelem, melyben nincs gyönyöre gátnak,
Oh jaj, – szegény, szegény sok új hegedős!
1907
Versek forrása: Mek.oszk.hu
kép forrása: pinterest.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: