Az élet egyik legkegyetlenebb tréfája, mikor valakit tiszta szívből szeretünk, de ő nem tudja azt viszonozni. Most nem a plátói szerelmekre gondolok, sokkal inkább arra, amikor testileg ugyan mellettünk van valaki, de a lelkébe nem enged minket bepillantani. Jókat és sokat beszélgetünk és szeretkezünk, de a szívébe mégsem jutunk. Talán, csak egy kis ragaszkodás van benne irántunk, de nem a mindent elsöprő nagy szerelem.
Valahogy sosem akaródzott megérteni, mi értelme van az ilyen kapcsolatoknak. Mert igen, ha magát a pszichológiai oldalát nézem a dolognak, az egyértelmű, hogy a legtöbben, akik olyat szeretnek, aki azt nem tudja viszonozni, azoknak volt egy érzelmileg elérhetetlen szülője/nevelője gyermekkorában.
Ismétlünk, s javítani akarunk, bár ez korántsem tudatos dolog. Nem önszántunkból szeretünk valaki olyanba bele, aki nem tud úgy szeretni minket, mint ahogyan mi őt. Persze ezek a találkozások eleve megtévesztőek, mert a férfi/nő, az első pillanattól ismerős nekünk. Azt hisszük megfogtuk az isten lábát vele, annyira jól értjük és tudjuk kezelni őt. Mégsem férkőzünk hozzá közel, mert kettőnk közé tesz egy választófalat. Így akadályozza meg, hogy szívébe jussunk, s aztán sebeket okozhassunk.
Igaz, ő sem szándékosan keveredik egy ilyen kapcsolatba, s határolódik el érzéseinktől. Érzelmi és fizikai abúzusban töltött gyermekkora érte a felelős. Beszél is a múltjáról, lassan megértjük és sajnáljuk érte, de ettől még nem változik semmi köztünk. Nem beszél ugyanis a jelenéről, s egyenesen megriad, ha tervezni akarnánk vele egy üdülést két hónappal előre.
Ő menekül az érzések elől, mi meg régi sebeinket próbáljuk vele újra felnyittatni. Úgy, hogy nem is tudunk róla igazán, mert sokáig fel sem tűnik, milyen játszmát játszunk. Nem vesszük észre, hogy begyógyíthatnánk mindketten lelki sebeink, amit a múltban okoztak nekünk. Azáltal, hogy felismerjük azokat a mintákat a kapcsolatunkban, amiért olyanhoz ragaszkodunk, akinek csak vajmi keveset jelentünk, vagy, akit nem tudunk szeretni.
Mind vágyunk egy olyan kapcsolatra, ahol kölcsönösen viszonozzuk egymás érzelmeit. Mégis sokan kerülünk olyan helyzetekbe, hogy ennek pont az ellenkezőjét tapasztaljuk meg. Vágyunk egy katartikus szerelemre, ahol azt kapjuk, amit adunk. A sors/karma ehelyett azonban olyat tol utunkba, akibe hiába invesztáljuk érzéseinket, vágyainkat, s akitől távolságot tartunk.
Kegyetlen tréfa ez, de korántsem véletlen. Mert ez a módja, hogy a későbbiekben olyan kapcsolatban éljünk, amilyenre vágyunk. Ehhez csak annyi a dolgunk, hogy felismerjük, milyen érzelmi sebeink vannak, szüleinktől, tanárainktól – akik bár jót akartak nekünk-, de nem mindig tudták azt nyújtani, amit kellett volna. Egyszerűen azért, mert a múlt század közepéig a családokban az érzelmek kimutatása tabu volt, vagy egyenesen letagadott.
Azt kaptuk szüleinktől, amit ők kaptak az övéiktől. Nem új keletű probléma, hogy sok helyen hiányzott a szülői/nevelői érzelmi háttér, a feltétlen szeretet. Ha ezt felismerjük, elindulhatunk egy kölcsönös érzelmeken alapuló kapcsolat felé a jövőben. Persze van még kitétel, mert a felismerés önmagában nem gyógyít, de elengedhetetlen első lépés, amelyet önmagunk és/vagy szaksegítséggel fel tudunk dolgozni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: