Kapcsolataink sokféleképpen tönkretehetők. Ilyen mód az is például, amikor túlzott, vagy irreális elvárásokat támasztunk az emberekkel szemben. Előfordul, hogy ez azért van, mert minden vágyunkat és álmunkat (tudat alatt), átültetnénk a valóságba. Ez pedig olyan terhet ró a párunkra, a barátunkra, a gyermekünkre, aminek súlyát ők nem bírják el.
Van, akinek konkrét elképzelése van arról, milyen lenne egy ideális kapcsolat számára, és hogyan érezné magát jól és szeretve. A probléma ezzel az, hogy nem veszi észre, hogy valami olyasmit akar a másikra erőltetni, ami nem várható el, s nem is lehet azt kierőszakolni. Ha mégis megpróbálja, egy sor problémát generál az életébe. Elvégre, ha valaki azt éli meg mellettünk, hogy nem fogadjuk el annak, aki, hanem más embert akarunk belőle faragni, akkor abból örökös harc lesz.
Persze a probléma forrása mindig bennünk van. Aki nem fogadja el magát, aki állandóan megalkudott már gyerekkorától kezdve azért, hogy szeressék, az nem tudja, hogy a szeretet, az elismerés és tisztelet, nem kikövetelhető. Főként akkor nem, ha ehhez esze ágában sincs elmondani (vagy nem is tudja), mi a szeretetnyelve. Ebből kifolyólag arról sincs fogalma, mi az, ami a másik félt, boldoggá tenné… ( a szeretetnyelvekről itt olvashatsz: https://mystique.cafeblog.hu/2014/03/10/szeretetnyelvek/ )
Úgy várni el bárkitől is érzéseket és tetteket, hogy nem mutatjuk meg neki hozzá a szívünkhöz vezető utat, teljesen értelmetlen. Pedig ehhez is, mint annyi mindenhez még, csak érdemi kommunikációra lenne szükség. Persze van, aki inkább tettekkel, érintésekkel, segítségnyújtással adja tudtunkra, milyen előkelő helyen vagyunk szívében, mint hogy szavakba öntse. A szeretetnyelvek ismerete pontosan ezért is olyan fontos. Hiszen az, hogy tudjuk, kinek mire van szüksége, hogy értékelve és szeretve érezze magát, bárminemű kapcsolatnak hasznára válik.
Hajlamosak vagyunk elsiklani bizonyos tények felett. Bőszen mantrázzuk elvárásainkat, mert azt hisszük ez jogunkban áll. Elvárunk érzéseket, tetteket, szavakat, mert nagy bennünk a birtoklási vágy. Erősen hat tudatunkra az a téves nézet, hogy aki szeret minket, az a miénk, pedig senki és semmi nem kisajátítható. Elvégre a szeretet szabadságot ad, nem szorít korlátok közé.
Mindaddig, amíg mérgezzük kapcsolatainkat saját (sokszor elképesztően irreális) elvárásainkkal, addig nem érjük el azt, amire vágyunk. Mindaddig, amíg nem értjük meg saját magunkat, addig nem tudjuk elengedni mérgező és irreális elvárásainkat sem. Pedig fontos lenne, mert annak oka, sokszor egy-egy érzelmi trauma a múltunkból, ami a tudatunk mélyén szunnyad. Például egy olyan tapasztalat, amelyből azt tanultuk meg, hogy a világon bárki elhagyhat minket, ha nem csináljuk azt, amit szeretne.
Az, akit azért bántottak, elhagytak, semmibe vettek, mert nem teljesítette a vele szemben támasztott elvárásokat, felnőtt korában is keresi sebeire a gyógyírt. Ezért, mikor szeretni próbál, szinte megfojtja ragaszkodásával és elvárásaival a másikat. Vagyis a veszteségektől való félelem beépül jellemébe. Nem tud elengedni, sem megbocsátani, de igazán szeretni se. Ilyen esetekben sokszor a bennünk élő kisgyermekkel kell foglalkoznunk –azzal, aki nem kapta meg azt a szeretetet, amire vágyott- s ezért úgy küzdött érte, hogy mindig azt tette, amit elvártak tőle.
Emberi kapcsolatainkra nyomja rá bélyegét szeretetéhségünk, ami egy irreális szeretetteli kapcsolatról való képzelgésbe torkollik. Ha nem volt jó mintánk arra, hogy milyen az igazi szeretet, akkor nehéz az igazi szeretetet magunkban megtalálni. Nem lehetetlen, de kitartásra, állhatatosságra és főként őszinteségre van hozzá szükség saját magunkkal, s másokkal szemben is. Ha sorozatosan bukunk bele egyes emberi kapcsolatainkba, annak az az oka, hogy még mindig nem engedtük el téves képzeteink, s mérgező elvárásaink.
A jó hír az, hogy ezen lehet változtatni. Az élet úgyis utunkba sodorja a leckéket mindaddig, amíg nem tanulunk belőlük. Ám jó, ha tudjuk, hogy mindaddig, amíg végre fel nem hagyunk önmagunk szeretetének külső forrásokból való megszerzésével, biztosan megkapjuk az ilyen helyzeteket.
Majd, mikor megértjük mennyire nincs értelme senkitől semmit elvárni, akkor azzal is szembesülünk, hogy igazából az egyetlen, akivel szemben elvárásaink lehetnek, az csakis saját magunk vagyunk. S ezért, vagy ez ellen, tudunk is tenni. Például oly módon, hogy nem gyártunk képzeteket arról, hogyan kellene másoknak hozzánk viszonyulni. Mert az csak növeli a szakadékot a szeretett emberek és köztünk, nem fog eredményt hozni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: