Körülbelül két hete arról szóltak a hírek, hogy a hajléktalanságot a kormány be akarja tiltani. Egészen pontosan nem akarja, hogy az aluljárókban, s az utcákon aludjanak a szegény emberek. – Elvégre van hajléktalanszálló ahol tisztálkodhatnak, aludhatnak, sőt még munkához is juthatnak. – mondják ők. Ez mind szép és jó, csak éppen azzal nincsenek tisztában, hogy a hajléktalanok nem ok nélkül nem mennek be a szállásokra. Sokan vannak, akik lopnak a másiktól, amíg az alszik, vagy tisztálkodni megy.
Arról nem is beszélve, hogy aki rendesen akar viselkedni és új életet szeretne kezdeni, azt még az ág is húzza. Az én édesapám sok embert ismer, ő mesélte a történetet. Amikor még volt közmunkás program (mert, hogy most már nincs nagyon az sem) volt egy hajléktalan, aki a közmunkások közt dolgozott. A szálláson lakott, s mivel volt munkája (kemény 52.000 forintos fizetéssel) így a hajléktalanszálló elkért tőle 25.000 forintot, azért, mert ott lakott. Szeretett volna elköltözni, egyről a kettőre jutni, de nem tudott, mert 27.000 forintból ember legyen a talpán, aki félre tud rakni.
Kicsit érthetetlen ez az egész, bár lehet csak nekem. Ha egy hajléktalan elkezd dolgozni, miért kell fizetnie a lakhatásért? Mindenki tudja, hogy abból a pénzből nem lehet albérletet sehol sem kivenni. Miért nem adnak neki a munkavállalástól számítva három-négy hónapot, hogy összeszedje magát kicsit anyagilag, s el tudjon rendes helyre költözni?
Kevés a munka az országban, vagy, ha van, nem fizetik meg rendesen. A jó szakemberek és a komoly szaktudású értelmiségi réteget képviselők elmentek az országból, ezt mindenki tudja. Nincs ember, nincs munka, kevés a pénz lehet hallani mindenfelől. A közmunkaprogramnak is vége, pedig munka nincs több továbbra sem, csak kevesebb a támogatási pénz az emberek után.
Éppen ezért, az, hogy a hajléktalanságot be akarják tiltani, olyan, mintha megtiltanák nekünk, hogy szegények legyünk. Ez pedig abszurd, hiszen attól, hogy valamiről nem akarunk tudomást venni, még létező jelenség. Erre nem az a megoldás, hogy eltüntetjük őket a szemünk elől, s úgy csinálunk, mintha nem lennének hajléktalanok. Mert igenis vannak, s segítségre, munkára lenne szükségük!
Tudom, sokan elfordítják a fejük egy hajléktalan láttán (tisztelet a kivételnek), mert féltik, amijük még van. Nem szívesen adakozunk, főként nem idegeneknek, mikor nekünk is alig van pénzünk. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mennyire szerencsések vagyunk, másokhoz képest, de még mindig többen adakoznak azok, akiknek egyébként is alig van, mint azok, akik tényleg nyugodtan megtehetnék.
Megfigyelhető és sokat mondó jelenség, hogyha segélyfelhívás van árvízkárosultak, afrikai éhező gyerekek, elszegényedett emberekért, mindig a kis emberek adakoznak. Persze a nagy nevek és a mögöttük álló cégek is adnak pénzt, élelmet, ruhát (amit aztán le is írnak az adójukból), de közel sem annyit, mint amennyit valójában nyugodtan adhatnának. Valamiért odáig jutottunk, hogy csak az egyik nincstelen tudja komolyan venni és megérteni a másik nincstelent. Nem csak azért, mert sorstársak, hanem azért is, mert látja benne az embert, akinek nemhogy a teste, hanem a lelke is meggyötört.
Az, ahogyan elmegyünk a nincstelenek mellett az aluljárókban, az utcákon, a tereken mindig mond rólunk valamit. Például mikor elfordítjuk a fejünket, az előítéleteinket mutatja. A gesztus arról szól, hogy nem akarjuk látni bajuk. Talán szégyelljük is magunkat, mert nem tudunk/akarunk adni nekik pénzt. Meg persze haragszunk is a politikusokra, akik nem tudnak valódi megoldást találni erre a problémára. Ahelyett, hogy munkát teremtenének az embereknek, egyszerűen betiltják a hajléktalanok életvitelét, mert az a megoldás-szerintük.
De ez nem az, s nem is lehet sohasem. Mert hiába nem akarják látni, attól még vannak szegény emberek az országban, még ha el is tüntetik őket szem elől…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: