A szenvedély és az őrület kéz a kézben jár. Elemészti és magába szippantja azt, aki átéli. Megrészegíti, függővé teszi és birtokba veszi azt, akit megérint. Mégsem lehet előle kitérni és szinte lehetetlen elfeledni.
Égtél már a szenvedélyes szerelem hevében? Én igen, s szerintem az maga a gyötrelem. Főként azért, mert mikor vége lesz, egy kicsit bele is pusztul az ember. Persze előbb félelmetes magasságokba repített- s az valóban csodás volt, csak aztán úgy csapott a földhöz, hogy alig bírtam észhez térni…
Ráadásul az én nyugodt csendes lelkemet úgy felkorbácsolta egy ilyen szenvedélyes szerelem, hogy azóta sem vagyok képes megnyugodni. Megtapasztaltam milyen őrülten szeretni és szeretve lenni, s kevesebbel már nem tudom beérni. Egy ideig ugyan jól megvagyok nélküle, élvezem a csendet. De aztán úgy emészt a vágy az után, hogy még egyszer úgy szeressenek, mint akkor, hogy bele tudnék őrülni.
Vannak, akik azt mondják, örülnének, ha legalább életünk delén megismerhetnék a szenvedély fűtötte szerelmet. Én meg jobb szeretném nem ismerni, mert így már tudom hányféle szerelem van, s egy ilyet szinte lehetetlen elfeledni. Pedig jó lenne, mert bár csodásnak tűnik a szenvedélyes szerelem a filmekben, a könyvekben, a dalokban, valójában pokoli dolog. Hiszen, ha a szenvedély tüzében fogant meg egy szerelem, az mindent felemészt maga körül.
Átkozott érzés ismerni mi és ki teszi őrültté az embert, ha aztán a szerelem még sem teljesül be teljesen. Mert bizony a szenvedélyes szerelmek egyik ismérve az, hogy nem lesz belőle (csak elvétve) happy end. A két lélek és a két test nem tud egyszerre kapcsolódni. Egyszerűen azért, mert a tűz akkora lánggal ég, hogy falat tesz hol a két test, hol a két lélek közé, s ezért szenved minkét fél…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: