A gimnáziumban találkozott élete szerelmével Jaulusz Erzsébettel, aki egy osztálytársa nővére volt. Olthatatlan szerelemre lobbant iránta, amely nem talált viszonzásra, mégis megmaradt múzsájának. Persze annak, aki mindig is kívülálló volt az emberek között – mert tüdőbaja és mániákus depressziója miatt sokat volt szanatóriumban- ez valahogy természetes is volt. Sértettségét és reménytelenségét papírra vetette és az egyik legjobb szabadverselő írónk lett belőle.
Füst Milán 1888 július 17-én született Budapesten. Már 16 éves korában megjelentek írásai. Nem is csoda, hogy 20 évesen már a Nyugat is tagjai közé fogadta őt. Pedig még csak közgazdász és joghallgató volt, de máris ismert ember.
Igaz, olyan barátai voltak, mint Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes. Zsenik közt volt ő is zseni. 25 éves korában jelent meg első verseskötete a Változtatnod nem lehet. A következő évben vitték színre a Boldogtalanok című darabját – amely után ünnepelte az egész ország és elismerték írótársai is.
A világháború után az első szellemi munkások szervezetét szervezte meg, majd ezért tiltólistára is került. Nem esett kétségbe, szűcsmester lett belőle. Megházasodott, elvette Helfer Erzsébetet, aki nem inspirálta őt, így ifjúkori szerelme maradt múzsája, annak ellenére, hogy szerette nejét.
1931-ben írta meg legismertebb művét a IV. Henrik királyt. 1942-ben megírta A feleségem története című regényét, amely akkor nem lett sikeres. Nem úgy másfél évtizeddel később, mikor megjelent a francia fordítás belőle, s bekerült a világirodalomban ismert magyar írók közé, lefordították művét 20 nyelvre, valamint jelölték az irodalmi Nobel díjra is.
Bár a második világháború után csendben kellett maradnia, a bölcsésztudományi karon taníthatott. Ekkortájt fordította le Shakespeare-től a Lear királyt. 1966-ban megírta a Szexuál-lélektani elmélkedéseket, amit csak húsz évvel később adtak ki. A következő évben, 78 éves korában hunyt el.
A múlttal foglalkozó reménytelen képzelgés különösen jellemzi az emberi lényt – az, hogy kijavítja élményeit. Csodálatosképpen nem tud belenyugodni abba, hogy ami megtörtént, végleges és ki nem javítható.
Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy elfelejtenek minket, mielőtt még emlékeztek volna ránk.
Szeretjük-e azt, ha vannak illúzióink? (…) Sőt féltve őrizzük is, nehogy a valóság teljesebb megismerése tönkretehesse azokat.
Az első bűn elkövetése után rendesen így szól magához a bűnös: – most már mindegy. – És elköveti a másodikat is. Fontos szó ez. Első bűnét esetleg nagy lelki tusa után követte el, de a másodikhoz nagyon hozzásegíti ez a “most már mindegy”. (…) Továbbá: aki bűnösnek érzi magát és a bűnbe mindjobban belesüllyed, rendesen társat is keres a süllyedéshez, másokat is igyekszik magával rántani, mert ha más is elköveti ugyanazt, ez valamelyest mégiscsak mentesíti őt.
Forrás: Füst Milán Napló
Keresztúri Mihály A magyar irodalom képeskönyve
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: