Közöny, egykedvűség, ridegség. Futó szájra puszi, intimitás nélküli együttélés. A szenvedély már csak egy fogalom, s te azt sem tudod, mikor élted át utoljára. Vannak ugyan közös célok, de az érzelmek és az ágy kihűlt, s bárhogy is próbálkozol, már nem lehet azokat felmelegíteni. Ismerős? – Remélem nem…
Túl rövid az élet ahhoz, hogy sokáig ragadjunk bele olyan kapcsolatokba, amelyeket már semmi sem gyógyíthat meg. Mégis vagyunk páran, akik foggal-körömmel ragaszkodnak és küzdenek halott kapcsolatokért, amelyeknek semmi, de semmi létjogosultsága. Szüleinktől, nagyszüleinktől azt tanultuk meg, hogy nem szabad feladni az első buktatónál. Nem is adjuk fel- a huszadik után se-pedig, ha egyoldalúan küzdünk egy kapcsolatért, anélkül, hogy a másik fél a kisujját is mozdítaná, akkor az egésznek semmi értelme.
Van, mikor a szeretet már nem elég. Mert hiába küzdünk, ha nincs meg mindkét félben az akarat, hogy jobbá tegyünk egy kapcsolatot. Sokszor az, aki küzd téves berögződések és múltbéli traumák hatására teszi. Például van, akiben egy szerette azt plántálta el, hogy nem lehet önmaga, mert azt senki sem díjazná, van, aki a szüleitől azt látta, hogy nem léptek a felek ki egy rossz kapcsolatból (inkább „csak” megcsalták egymást), s van, aki azért harcol, mert hisz abban, hogy nem kaphatna már senkit sem a másik helyett.
Mintákat követünk. Rosszakat persze, de azokat ismerjük. Sokszor lehúzunk egy egész évtizedet a másik mellett úgy, hogy már a felénél tudjuk, a kapcsolat nem vezet sehova. Nincs gyűrű, a gyermekáldás sem kerül szóba, valahogy minden elcsúszik egy rossz irányba, de mert azt tanultuk meg, hogy a rossz elviselhető, megjavítható – ami az egyoldalú harc miatt csak egy darabig működik- mégis maradunk és küzdünk.
Míg a társadalom egyik fele, amint jön egy bukkanó, egyből feladja kapcsolatát (Egy remek cikket olvastam erről a minap:Itt ), a másik fele reménytelen kapcsolatokért küzd. Nem feltétlen a nagy szerelem okán, sokkal inkább azért, mert alacsony az önbizalma a küzdő félnek, nem szereti magát (egyáltalán, vagy eléggé) így aztán azt hiszi, neki ez jár és kész. Tulajdonképpen a szeretethiány, a sérült énkép és önbizalom miatt önsorsrontó magatartást vesz fel. Nem hiszi, hogy jöhet jobb, hogy lenne, aki úgy szeretné, ahogy van (megalkuvás nélkül) ezért menthetetlen kapcsolatba fekteti energiáit.
Vagonszámra gyártja a kifogásokat, hogy miért ne kövesse szívét. A múltjában átélt rossz tapasztalatok hatása alól nem tudja magát kivonni. Azt hiszi, ha nem nyomja el valódi énjét, akkor senki sem fogja őt szeretni. Mert az, aki volt túl vad, ostoba, kiszámíthatatlan, szenvedélyes volt, s ezért sokan megbélyegezték, amit sohasem sikerült kihevernie, s amely miatt megtanulta önmagát elnyomni, azért, hogy megfeleljen másoknak.
Jobban is kedvelik az emberek így, hiszen mindenkinek a kegyeit keresi. Ő pedig tévesen azt hiszi, ez az, amit keresett. Évekig, évtizedekig képes így egy ember élni. Addig, amíg nem jön valaki, aki meglátja őt, úgy, ahogy van, aki valahogy „kikényszeríti” belőle valódi énjét, s hirtelen ráeszmél, ez az, ami hiányzott neki már évek óta.
Azt hihetnénk innen jön a happy end, de nem így van. Mert hiába jön egy új szerelem, vagy barát az életébe, fél egy rendes kapcsolattól, amelynek van dinamikája. Titokban ugyan lehet, hogy belekezd egy viszonyba, ahol a szenvedély és szerelem kéz a kézben jár, de nem meri teljes szívvel azt felvállalni. Pedig szeretné, hiszen az lenne egy az egyben az ő szíve vágya, de fél önmagát a világ előtt felvállalni, s nem akarja magára hagyni a másikat sem. Elvégre annyi évet egymásra szántak már, s ez elég indok számára ahhoz, hogy lemondjon arról, aki úgy szeretné, ahogy van, s akinek ő is önmagát adná.
Így aztán hiába a felismerés, hogy rossz kapcsolatban él, nem fog lépni. Főleg, ha nem hajlandó beismerni, hogy tévúton járt eddig. Ráadásul, mivel elfogadásra vágyik – ami csak az elnyomott énjével elérhető- a megosztott figyelem nem annyira vonzó ajánlat számára. Egyébként is valódi ént mutatni csak úgy lehet, ha feloldja a múltbéli traumáit (szaksegítséggel és/vagy önmagán dolgozva), s kilép az áldozatszerepkörből, ami egy komoly lépés/döntés meghozatalával járna.
Az pedig annak, aki nem meri felvállalni önmagát és vágyait, göröngyös terep. Sokszor könnyebb egy jól kitaposott, de nagyon sivár úton járni – egy kihűlt kapcsolatban maradni – mint új életet kezdeni. Pedig vágyna rá, hogy önmaga legyen, igazi szeretettel teli szenvedélyes kapcsolatban. De fél kilépni a mártír szerepkörből, így inkább a maga teremtette mocsárban süllyeszti el magát (talán örökre)…
Ugye te nem akarsz így járni?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: