Vannak titkaim. Mint mindenkinek. Egészen aprók, s meglepően nagyok is. Nem akartam a világ elé tárni azt teljes valójában sosem, hogy mi van a lelkemben. Mit őrzök a szívemben, s ennek milyen nyoma van testemen.
Nem volt szándékomban titkolózni, egyszerűen csak így alakult. Voltam eleget egyedül, ezért, megszoktam, hogy magam oldjam meg gondjaim. Később már nincs értelme arról beszélni, amin már túl vagyok. A múlt, már elmúlt, azzal már nincs dolgom.
Nem vagyok az a fajta, aki a sebeit addig piszkálja, amíg újra vér nem serken belőle. Nem akarok feleslegesen bánatot okozni másoknak, s magamnak sem. Titkaim egy részét, úgy tervezem, magammal viszem a sírba. Nem azért mert szégyellem őket, hanem azért, mert én így látom jónak.
Nem taszítanak mélységbe, csak néha bukkannak a felszínre. Megtanultam hogyan engedjem el azt, ami már megtörtént, s mihez kezdjek a tudással, amit szereztem. Nem kell, hogy mindenki megértse az utamat, mert az az én utam. Nem vagyok magányos farkas sem, szeretem az embereket, csak egyedül is feltalálom magam.
Olyan vagyok, mint bárki más. Mindenkinek vannak titkai, amelyek jellemét formálták. Magunk döntjük el, mennyire engedjük, hogy szívünkbe lássanak. Én azt vallom: aki szeret, az megfogja érteni, miért olyan, amilyen a lelki világom- akkor is, ha nem tud rólad minden apróságot.
Titkaim hozzám tartoznak, azokban is ott vagyok. Van persze olyan ember, aki így is jobban ismer, mint azt én akarom. Nem baj ez, hiszen a múltam minden fájdalmas pontja ismerete nélkül is, érti jellemem. Éppen ezért a titkaimnak nincs jelentőségük a jelenemre nézve, mert a múlt szekrényébe akasztottam fel őket…
Kommentek