Egy világjáró vallomása

Nincs otthonom. 20 évvel ezelőtt fogalmazódott meg ez bennem először. Akkor, amikor nem volt többé hová hazamennem. Olyan voltam, mint egy háztól elpaterolt kutya, aki már senkinek sem kell. Ezért sorsára bocsátották, menjen, ahová akar…

10 éves voltam mikor szüleim elváltak. 14 éves korom óta nem élek egyik szülőmmel sem. Kollégiumban laktam, s hétvégenként legjobb barátom szüleinél aludtam. Szüleim helyett ők neveltek, hálás vagyok és leszek nekik mindig azért, amit tőlük kaptam.

17 éves korom óta iskola mellett dolgoztam, albérletet fizettem, az egyetemre ösztöndíjjal kerültem, közben továbbra is dolgoztam, majd utána is dolgoztam, majd mikor azt mondták – el lehet menni az országból- elmentem.

Negyedévente jártam haza. Párom családjánál aludtam mindig, máshová nem igen mehettem. Apám és mamám várt persze, de ott aludni már nem volt lehetőségem. Azért, mert az otthonom – ahol a családom még együtt élt – 10 éves koromban elvesztettem.

Azóta nem találom a helyem, csak keresem, hol lehelhetném meg végre a lelki békémet. Apám eladogatta a játékaimat, könyveimet, az egész létezésem mindennemű megmutatkozását eltűntette. Csak képek maradtak, amelyeket anyámmal osztottak szét egymás közt. Pedig szerettem volna egyszer az én fiamnak is legalább egy-két dolgot megmutatni abból, amihez nekem volt közöm gyermekkoromban, de már csak mesélni fogok neki erről…

Némelyek nem is tudják milyen szerencsések, hogy bármikor hazamehetnek oda, ahol felnőttek. Párjukkal, gyermekeikkel együtt még a gyermekkori szobában tudnak aludni. Nekem ez nincs, helyette táboraim vannak. Legjobb barátom családjához a mai napig haza megyek, mint párom családjához is.

Hogy sem apámhoz, sem anyámhoz nem érzem, hogy hazamennék, fájdalmas. Nem találom ott a szívem mellettük, sehogy sem, hiába próbálkozom. Nem az ő hibájuk, mindketten új életet kezdtek, csak néha nehéz, hogy nem találom az otthonom. Talán ezért is lettem világjáró, hogy minden egyes hazaérkezéskor egy-egy percre úgy érezzem, otthonra találtam…