Elégedett vagy az életeddel, úgy, ahogy van?

Nyisd ki a szemed és nézz magadba. Elégedett vagy az életeddel, úgy, ahogy van?

Sokan vagyunk, akik csak amolyan ímmel-ámmal élünk. Együtt vagyunk valakivel, hogy ne legyünk egyedül, s dolgozunk egy munkahelyen, hogy valamiből élhessünk. Gyereket nevelünk, mert ez a társadalmi norma és persze úgy viselkedünk, hogy abban mások ne találhassanak kivetnivalót. El kellene már dönteni, mi hajtsa az életünk: a szeretet vagy a félelem? Folyton félni akarunk, vagy helyette a szeretetben leélni az életünket?

Mert bár elsőre úgy tűnik, mindent a szeretetért csinálunk, ám igazából sokszor keserves tapasztalatok hatoltak szívünkig úgy, hogy már félünk feladni egy szubjektív valóságot. Sokszor hazudunk saját magunknak azzal kapcsolatban, hogy mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel, mi több még próbáljuk is elhitetni magunkkal, hogy minden úgy jó, ahogy van. Hajtogatjuk, hogy nem akarunk többet, jobbat, szebbet, mint amink már van, miközben megfojtjuk szeretetünkkel a másikat, vagy eljátsszuk, hogy minden rendben van az életünkben. Csak azért mert félünk. Félünk élni, szeretni és dönteni. Mint ahogy félünk veszíteni és sebeket szerezni is.

Pedig ha örökké csak vágyakozunk, s örökké csak félünk, sohasem fogunk élni igazán. Nem fogjuk tudni igazán értékelni az életünket, sem azt, hogy bizonyos emberek, lehetőségek egy időre, vagy talán egy egész életre mellénk szegődnének, már ha hagynánk! Ha nem tennénk magunknak keresztbe félelmünknek köszönhetően. Ha nem akarnánk olyan görcsösen belekapaszkodni a szeretet szikrájába, hogy az a miénk legyen. Az a baj, hogy nem hagyjuk a történéseket életünkben szabadon áramolni. Csendes erőszakot alkalmazunk másokon a szeretet nevében, miközben rettegünk a veszteségektől.

Úgy tűnik, bármire képesek vagyunk félelemből. Sokkal rosszabbra, megalázóbbra, mint amit még lehetne a szeretet számlájára írni. Szeretetlenségből fakadó félelemérzetünk miatt felejtettünk el igazán élni. Nem emlékszünk már, mikor lehet még a szeretet nevében küzdeni, s mikor kell ugyanezen okból elengedni. Az, hogy nem tudjuk magunkat átadni egy új lehetőségnek, nem mások hibája. Mi korlátozzuk magunkat egy szubjektív valóság mezsgyéjére, hogy ne okozzunk magunknak nagyobb érzelmi károkat. Mi döntünk úgy, hogy nem éljük meg a történéseket igazán. Mi döntünk úgy, hogy titokban szeretünk, titokban kínlódunk, s a felszínen elégedettnek mutatjuk magunkat, mások előtt.

Persze a legnagyobb sebeket pontosan ezért okozzuk magunknak. Nem merünk élni. Nem merünk szeretni, sem bevallani magunknak az igazat. A félelem pedig egyre csak görcsösebbé tesz minket, míg végül már nem hagy többé szabadon szeretni. S azt jól tudjuk, hogy keserves élete van annak, aki nem tudja megélni az életét. Ha folyton lesben állunk, mert rettegünk, hogy ki vagy mi fog nekünk legközelebb csalódást okozni, akkor életünket már csak a félelem vezérli. A szeretet szabadsága már csak kósza álomkép, mely úgy illan tova, mint a májusi eső, ahogyan a lehetőségeink elpárolognak életünkből. Az, hogy mi fér bele a szubjektív valóságunkba, hajtóerőnk határozza meg. Mint, ahogy azt is, hogy elégedetten nézünk a tükörbe, békében életünkkel vagy csak látszatéletet élünk.