Baj van a világban, s baj van velünk, emberekkel. Enerválttá, s közömbössé váltunk, mindenkivel szemben. Évek óta panaszkodik nekem egy barátom arról, hogy a legtöbb kollégája és barátja el van foglalva saját magával. Mindenki csak magáról és gondjairól beszél, de nem érdeklődik a másik hogyléte felől.
A felvetés nem újdonság, éltem Hollandiában, amely a felszínes emberek gyűjtőhelye. Legalábbis én ott döbbentem rá, hogy mennyire nem érdekli az embereket a másik, s milyen szépen megtartják mindenkivel (még a saját családtagjaikkal is) a három lépés távolságot. Mintha egy távcsövön keresztül néznének rá a világra, s abban az emberekre. „ Mindenki egye meg, amit főzött.” – gondolják ők, s így nem is szólnak bele és hozzá mások életéhez.
Mikor hazatértem Magyarországra úgy gondoltam megszabadultam ettől a közömbös világtól. Nem így történt, mert 8 év után az élet itthon is megváltozott. Az emberek ugyanúgy el vannak foglalva saját magukkal, s az empátia fogalma sem szerepel sokak szótárában. Gyakorlatilag világszerte egy önző és én centrikus felfogás lett a mérvadó manapság.
Annyira nem foglalkozunk a másikkal, hogy most ott tartunk, hogy vérző, sebesült emberek mellett is elmegyünk szó nélkül az utcán. Nem nézünk rá a koldusra se, nehogy meglássa szemünkben az undort vagy a bűntudatot, mert nem akarunk vagy tudunk neki segíteni. A menekülteket is elítéljük, s mindenkiben potenciális terroristát látunk. Gyűlölni, utálkozni, megvetni tudunk, csak együttérzést, elfogadást, szeretetet és figyelmet nem vagyunk képesek mutatni az emberek felé.
A minap róttam a napi futásadagom, mikor elestem a betonon. Felszakadt az állam, ömlött a vér belőle és a kezeimből. 4 kilométert botorkáltam hazáig, rengeteg emberrel találkoztam út közben. Senki se állt meg megkérdezni segíthet-e, jól vagyok-e, így azt hittem nincs is nagy bajom- aztán mégis 5 öltéssel varrtak össze a kórházban és enyhe agyrázkódással ágynyugalomra ítéltek.
Fényes nappal nőket és gyerekeket támadnak meg, de ahelyett, hogy valaki is segítene nekik, csak bámészkodni állnak meg (ha megállnak) az emberek. Nem hívja a rendőrséget senki, sőt, van, aki inkább felveszi a telefonján az esetet, mert majd kirakja a facebookra (nem segítő szándékkal). Látványosságként könyvelünk el olyan helyzeteket, amikor emberek veszélyben vannak, megsérülnek, segítségre szorulnának. Elvesztettük a valóságérzetünk a virtuális térben? Érzéketlenek lettünk? Mi történt velünk?
Mindenkinek megvan a saját problémája, ez tiszta sor. Igyekszünk ezeket megoldani, s másra már nem figyelünk. Csak akkor kapjuk fel a fejünk, ha egy hozzánk közel állóval történik valami. Annyira bele vagyunk veszve az önsajnálatba és a látszatvilágba, hogy a valódi érzések már-már kihaltak bennünk (tisztelet a kivételnek).
Állatok és emberek nap, mint nap kerülnek olyan helyzetbe, amikor szükségük lenne támogatásra odafigyelésre, szeretetre törődésre. Mégsem kapják meg a kellő segítséget, mert nincs bennünk emberekben kellő empátia és segítő szándék, s el vagyunk foglalva saját magunkkal. Ez pedig baj, mert ha ez így marad, akkor nagyon rossz jövő felé halad az emberiség. Ideje lenne magunkba nézni, s változtatni, amíg még nem késő, mert Steve Tyler is megénekelte: ” Valami baj van a világgal…”- már 1993-ban, s azóta a helyzet csak még rosszabb lett.
