Akinek egyszer összetört a szíve, annak már sosem lesz ép. Nem tudja sem ő, sem az, ki összetörte azt, újra hibátlanul összerakni. Nincs olyan ragasztó, ami eltüntetné a törések nyomát. Akkor sem, ha az, ki a törést okozta, feláldozná érte magát.
Hiába akarjuk, az, aki bántott, nem lehet megmentőnk. Csak a múlt kísértete lehet, aki olykor felbukkan előttünk. Azért, hogy ne feledjük azt a sebet, ami megváltoztatott minket. Általa ég bele tudatunkba, hogy vannak emberek, akik csak bántani tudnak, akkor is, ha szeretnek.
Világtalan élet jár annak, aki nem tanul a leckékből. Sötétben fog tapogatózni egész életében, mert nem akarja a fényt meglátni. Árnyak közé űzi magát, mert ott van otthon. Minden árny egy-egy fájdalma, amely még mindig keseríti szívét és lelkét.
Az, aki szeret szenvedni, nem tudja, hogy másként is lehet élni. A kínt és gyötrődést önként választja, mert azt hiszi, csak ezután jöhet a boldogító vég. Az elérhetetlen után vágyódik, s ezért gúzsba köti lelkét. Álomvilágba ringatja magát, amely egy sosem létezett szerelem beteljesülését jelenti.
Vágyni az elérhetetlenre, emberi dolog. Valami olyan ez, mint mikor látunk egy szép piros almát a fa legtetején, de az csak akkor pottyan le, ha megérett arra. Nem tudunk elébe rohanni annak, aminek még nincs itt az ideje. Csak bízni lehet benne, hogy az idő végül elhalványítja sebünk, s mi belátjuk, hogy összeforrt szívünk még szebben ragyog, mint mikor még nem törte össze senki sem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: