Zakatol velem a vonat, nézem a tájat. Nem látok belőle semmit, mert emlékképek rajzolódnak fel a fákra. A házak falán gyermekként rohanok anyám karjába. Az autók üvegében apám tekintetét látom. Huncut mosolya, cinkos összenézésünk, titkos szövetségünk kódjele tükröződik vissza a vonat ablakából.
A táj csak egy-egy pillanatra rémlik fel előttem. Az erdő, a mező és egy-egy város rég elfeledett, valaha jelentéktelennek tűnő emlékképeket ébreszt fel bennem. Vannak dolgok, amelyek csak később nyernek értelmet. 20 éve, hogy minden egyes hazatérés egyre több elmúlt pillanatra emlékeztet.
Hosszú útról térem haza, mint már annyiszor. Minden egyes úti célom messzebbre visz otthonról, s minden egyes hazaérkezés olyan, mintha hazatértem volna szívem egy darabjáért. Az élet úgy hozta, hogy volt úgy, hogy több ezer kilométerre éltem a családomtól. Aztán közelebb kerültem hozzájuk, de régi otthonomban néha úgy érzem, már csak látogató vagyok.
Ennek ellenére a mai napig izgatott várakozás tölti el szívem, mikor hazaindulok. Aztán, mikor otthon vagyok, átalakulok gyermekké újra. Látom a kislányt, aki arról ábrándozik, hogy bejárja a világot. Ekkor el is mosolyodom, mert rájövök, az álom valóra vált, járom a világot, de aztán mindig hazavágyom…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: