Mindig megálmodom előre a veled való találkozást. Egy héttel előbb, hogy felkészüljek rád. De nem tudok, mert az, ami kettőnk közt van, zavarba ejtő. Hiszen megértjük egymást, szavak nélkül, rezdülésekből…
Egy napsütéses délután találkoztunk először. Betörted szívem ajtaját, nem volt lehetőségem elmenekülni. Kivirágzott lelkem, attól, ahogyan rám néztél. Már akkor tudtam, a mi találkozásunk előre meg volt írva.
Azóta is, időről-időre keresztezzük egymás útjait. Sohasem válunk el egymástól teljesen, nem tudjuk megtenni. Olykor már ott tartok, hogy legszívesebben visszafordítanám az idő kerekét, hogy elkerüljem veled az első találkozást. Azért, hogy ne tudjam, milyen különleges vagy nekem, s ne is fájjon hiányod.
Persze most már mindegy, mert olyan lettél nekem, mint egy stigma, vagy egy harci sérülés nyoma, amelyet egész életemben magammal cipelek. Ami nem is csoda, mert nekünk dolgunk van egymással időről-időre.
Nem is lenne ez baj, mert elhozod nekem a Napot, de amint elmész, beborul az ég. Sötétbe öltözik lelkem, hiányod fájdalma újult erővel tép szét. Erőssé teszel, majd elgyengítesz. Mindig hatással vagy rám, s ez ellen nem tudok tenni semmit sem.
Persze, ha az életemben folyamatosan részt vennél, nem így lenne. De te nem akartál „egy lenni a sok közül”, pedig tudtad jól, hogy az, soha nem lennél. Lemondtál barátságunkról, mert jót akartál nekem… Én pedig cserébe igyekeztem azt is elfelejteni, hogy egyáltalán létezel.
Ezek a találkozások, mégsem teszik ezt lehetővé. Mert még mindig utamat állod, időről-időre. Így aztán sosem válunk el teljesen. Mert még mindig elviszünk egy- egy részt a másikból, mikor újra elválnak útjaink…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: