Kislányként minden félelmemet le akartam győzni. Ezért mindig éltem azokkal a lehetőségekkel, amikor szembenézhettem a félelmeimmel. Rettegtem a sötéttől, a haláltól, a kígyóktól. Voltam hüllőkiállításon, ahol megsimogathattam és közelről szemügyre vehettem, mindenféle csúszómászót. A félelmem nem múlt el, sőt, még undorom is lett a hüllőktől. Ekkor konstatáltam, hogy vannak olyan félelmek, amelyeken a megismerés nem segít.
A sötéttől való félelem kardinális probléma volt sokáig. Aztán 8 évesen úgy döntöttem, összeszedem minden bátorságom, hogy ne féljek az éjszakáktól. Ezért odáig merészkedtem, hogy kiszöktem éjjel a házunkból, hogy egyedül mászkáljak az utcákon. Úgy éreztem semmi más nem oldozhatja fel szorongásom, csak az, ha egyedül merészkedem ki a sötétbe.
Kezem lábam reszketett, mikor észrevétlenül kijutottam otthonról. Kis utcákon haladtam, nem találkoztam senkivel. Elsétáltam az iskolámig, aztán hazatértem. Négy alkalommal szöktem el így, anélkül, hogy bárki tudott volna róla. Aztán egy éjjel egy ittas egyén jött szembe velem az utcán. Tántorgott, magában motyogott, mikor elém került. Nem tudtam kitérni az útjából, túl későn vettem észre. Szerencsére annyira részeg volt, hogy simán el tudtam futni mellette. Hazáig rohantam és egy ideig nem mentem ki egyedül az éjszakába.
A haláltól való félelmemmel már más volt a helyzet. Egy temetővel szemben nőttem fel, így talán kicsit érthetőbb, miért féltem és gondoltam annyit a halálra. Sokat járkáltam a temetőn keresztül óvodába, s olykor játszani is átmentem. A játékom az volt, hogy a képek alapján elképzeltem milyen életük lehetett a rég halott embereknek. A megismerés és szembesülés nem járt automatikus elfogadással. Pánikrohamaim lettek, mert annyira féltem, milyen lesz a halálom.
Paradox módon, mégis mindig vakmerő voltam. Talán, mert szerettem veszélyesen élni, vagy, mert mindig hittem a reinkarnációban. Mamám féltett, mert kicsit sem voltam óvatos. Rendszeresen úgy futottam át az úton, hogy nem néztem szét, verekedtem fiúkkal, s tizenévesen (újból) éjjel a sötét mellékutcákon jártam egyedül.
Szerettem a veszélyt, valahogy még elevenebbnek éreztem magam tőle. Főleg, ha tudtam, hogy nagy a lebukás, s az elbukás veszélye. 23 éves koromig mentem bele veszélyes helyzetekbe. Addig, amíg egy közeli barátom meg nem halt – aztán számot vetettem életemmel- s másként kezdtem élni. Óvatosabb lettem.
Sokáig eszeltem ki különböző módokat arra, hogy szembenézzek félelmeimmel. Egy részét legyőztem, másokat elfojtottam magamban. Azt hittem törekvéseim sikerrel jártak. Ám egy nap újra szembesültem az élet törékenységével, pánikrohamom lett, ami után sportolni és meditálni kezdtem, gyógyteákat ittam.
Akkoriban kezdtem megérteni, a bátor ember azért bátor, mert érti a halált. Ismeri a félelmet, s az élet sötét oldalát. Így aztán jobban értékeli a világos, örömteli pillanatokat. Én nem bátor voltam, hanem ostoba, mert azt hittem, ha veszélyes helyzeteket teremtek magamnak, akkor azzal tudom magam trenírozni.
Mindenkinek van valamilyen jó vagy rossz módszere arra, hogy kezelje (valahogyan) félelmeit. De sokszor csak akkor vesszük tudomásul, hogy mennyire törékeny az élet mikor valami olyan történik, ami visszafordíthatatlan helyzetet teremt. Vannak alkalmak, amikor át kell gondolnunk, elfojtjuk félelmeink, vagy tényleg megtanultuk őket kezelni? Mert, ha az előbbi az igaz, akkor jobb, ha új módszert keresünk félelmeink leküzdésére, s ha kell, akkor ehhez szaksegítséget kérünk, mert a pánikroham, s az élet semmibevétele nem gyerekjáték…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: