Van az a pont, amikor már nem akarsz veszekedni, mert nem sértett és dühös vagy, hanem csalódott. Amikor rádöbbensz, nincs mit megbocsátani, s újrakezdeni, csak a beletörődés (szebb szóval az elfogadás) marad. Előbb vagy utóbb, de minden felmentő érved elfogy és rájössz csak magadat ámítottad, mikor azt remélted nem csak te, hanem a másik ember is változik. Ilyenkor szembesülsz azzal, hogy van, amikor a vérkötelék édeskevés egy kapcsolat fenntartásához.
Anyámmal sosem volt jó viszonyom. Sokat veszekedtünk kicsi koromtól kezdve, s csak úgy tudtunk megbeszélni dolgokat, ha előbb kikiabáltuk magunkat. Olyankor minden sértés, sérelem a felszínre került kendőzetlenül a másik arcába mondva. Rossz módszer volt, de bevált, mert aztán megnyugodva tudtunk már egymással beszélni, hogy megoldhassuk felmerülő problémáink.
Mikor 12 éves koromban elhagyott, s ki-be járkált az életemben, biztos voltam benne, hogy nem szeret. Ezt aztán megerősítette bennem, hogy hónapokon át fel sem hívott, vagy írt levelet. Mégis mindig megéreztük, ha valami baj történt, s akkor rögtön kerestük is a másikat, hogy megtudjuk, jól van-e, szüksége van-e segítségre. Ez a kötelék fűzött össze minket, aminek én nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottam.
Amikor végül visszatért Magyarországra – igaz az ország másik végébe hozzám képest- erre alapozva próbáltam felépíteni kapcsolatunk. Ezért a felett is szemet hunytam, hogy csak akkor talált meg, ha szüksége volt valamire. Ésszel tudtam, de szívvel nem akartam megérteni, hogy neki önmaga mindig fontosabb volt, mint bárki más. E tagadásnak köszönhetően kapcsolatunk megjavult, tetteit megmagyaráztam magamnak és megbocsátottam, s a kiabálásaink elmaradtak.
Megtanultam alkalmazkodni hozzá, s elfogadtam őt olyannak, amilyen. Örültem mikor lett párja és úgy tűnt végre rendbe jön az élete. Belementem abba is, hogy csak úgy beszélhettünk egymással, ha egy kávézóban, vagy cukrászdába találkoztunk, mert a párja, bár nem ismert, nem is akart velem találkozni. Elfogadtam ezt, meghallgattam az új családjáról szóló anekdotáit, s meghívtam néhányszor az otthonomba, ahol párommal szívesen láttuk.
Megszokta, hogy elfogadom a helyzeteket, s alkalmazkodom hozzá, s ezért semmit se várok. 10 év után aztán mikor nem állt ki mellettem, ráeszméltem túl sok energiámba kerül fenntartani vele a kapcsolatot. Nem kiabáltam, vagy veszekedtem vele, csak halkan elmondtam: „Anya én nagyon szeretlek, de most már megoldhatnád, hogy a férjedet ne zavarja, ha évente kétszer két napra meglátogatlak.” Ő hárított és lapult (elvégre ezt én mindig elfogadtam) így aztán én beletörődtem a megváltoztathatatlanba, s főként abba, hogy minden csak az én hozzáállásomon múlott.
20 év után beláttam, túl sokat vártam el valakitől, aki mindig a pénzt, egy férfit, vagy más unokáját tette elém, s azt is megértettem, ő rég lemondott rólam. Talált helyettem pótlékot is, csak én nem akartam ezt tudomásul venni, mint ahogy azt se, hogy ő sokat hangoztatta, nem is lányának, hanem a barátnőjének érez engem, pedig nekem anyára lett volna szükségem.
Sokan – akik végignézték milyen zaklatott voltam nélküle- megkérdezték tőlem, egyáltalán miért engedtem vissza az életembe. Mindig arra hivatkoztam, hogy azért, mert az anyám, ez volt az egyetlen, s megfeddhetetlen érvem.
Két évtized, s egy gyermek kellett ahhoz, hogy megértsem, ez a tény nem elég, ahhoz, hogy az életemben (olykor) részt vegyen. Van, akit nem tudunk és nem is akarunk törölni az életünkből végérvényesen, de nem is lehet csak azért az életünk részese, mert rokoni kapcsolatban állunk vele. Persze idáig eljutni egy fájdalmas és hosszú folyamat eredménye, aminek a végén az ember ráeszmél: szeretni távolról is lehet, de normális kapcsolatot csak úgy lehet fenntartani, ha mindkét fél kimutatja, hogy mennyire fontos a másik számára. Ehhez pedig mindkét fél belátására szükség van…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: