Három éve kezdtem a munkába temetkezni. Nem volt elég, hogy lehúztam a 8-10 órát a munkahelyemen, különmunkákat is vállaltam, amiket rendre otthon végeztem. Nem a pénzért tettem, bár az igaz, hogy a bankszámlámon is látszott a változás. Sokkal inkább azért hajtottam, mint egy őrült, hogy legyen mire fognom, miért nem akarok gondolkodni egy pillanatot sem azon, mekkora zűrzavar van a lelkemben.
Akkoriban szakadt meg a kapcsolatom, egy számomra fontos emberrel. Csalódott voltam, fájt a szívem, de nem volt bennem düh így már nem kiabáltam, nem veszekedtem senkivel. Csendben maradtam, olykor munka közben, mikor nagyon fáradt voltam egy kicsit pityeregtem otthon magamban. Aztán vettem egy nagy levegőt és addig dolgoztam, amíg annyira álmos nem lettem, hogy az ágyig is alig tudtam elvánszorogni.
Nem akartam azzal foglalkozni, hogy életem egy fontos szereplője kisétált az ajtómon. A karrierembe öltem minden időm és energiám, s reméltem, az majd eléggé kárpótol. Három éven át egy pillanatra nem álltam meg, hogy fájdalmam megéljem. Így aztán egyszer csak arra eszméltem fel, hogy valami nincs rendben velem.
Persze e nagy felfedezéshez az élet nyújtotta be nekem a számlát. Előbb egy baleset képében, aztán egy sérülés következtében, amikor rá kellett jönnöm, kicsit túlfeszítettem azt a bizonyos húrt. Sok időm lett, de igyekeztem lekötni magam. Nem sikerült, mert egyre tolakodott elém a régi fájdalom képe, amolyan figyelmeztetés gyanánt, hogy adós vagyok.
Saját magamnak tartoztam azzal, hogy tudomást veszek érzéseimről és megélem azokat, hogy legyen lehetőségem kilépni a látszatlétezésből. Nehezebben ment, mint vártam, de végül szembenéztem démonjaimmal. Kicsit megkésve, de meggyászoltam az elmúlt kapcsolatot. Az illetőnek is írtam egy levelet, de nem küldtem el, csak elmondtam milyen volt az, mikor ő elment, jól kisírtam magam, s ezzel lezártam egy fejezetet az életemben.
Sokkal jobban lettem ezáltal, mert a feldolgozatlan fájdalom végre ki lett fejezve. Nem akartam már állandóan munka után túlórázni. Rájöttem, hogy hiányoznak az emberek mellőlem. Mert bár a régi barátaimmal tartottam a kapcsolatot, de nem olyan intenzitással, s nem olyan bizalommal és szeretettel a szívemben, mint korábban.
Én nem italhoz, vagy droghoz nyúltam, hanem a munkába menekültem. Szerencsés egybeesésként a szenvedélyem egybefügg a hivatásommal, de mint kiderült ezzel is túlzásba lehet esni. Azt hittem, ha sikeres leszek a munkámban az kellő örömforráshoz juttat, pedig sosem voltam az anyagi dolgok bűvkörében elveszve. Mégis ez történt, de mikor valami sikerélmény ért, nem volt lehetőségem senkivel sem azt megünnepelni…
Mikor feldolgoztam a traumám, elkezdtek mellőlem hiányozni az emberek. S beláttam, hogy érzéseim előli menekülésem közepette, eltávolodtam azoktól az emberektől, akiket szeretek. Megértettem, hogy azért nem bírtam senkit se közel engedni magamhoz, mert féltem a veszteségtől, a sérüléstől. Ez pedig végzetes hiba volt, így muszáj volt, hogy törlesszem végre magamnak az érzelmi adóságom.
Megtettem nagy nehezen, s végre könnyebb lett lélegeznem, élnem, mosolyognom. Nem volt egyszerű, de megértettem nem menekülhetek el az érzéseim elől, s nem fojthatom azt el munkába, mert azzal csak magamnak ártok, na meg azoknak, akik szeretnének velem lenni, szeretetből.
A barátaim, tudták a történetemet, végig mellettem maradtak, bár távolabbról figyeltek. S mikor végre beláttam, s elmondtam nekik, hogy mennyire hiányoznak és miért távolodtam el, tárt karokkal fogadtak vissza. Nekem szerencsém volt, mert sosem hagytak el. Csak várták, hogy végre magamra találjak újra, s bizalommal szívemben forduljak feléjük…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: