Csendben ülünk egymás mellett, nincs mit mondanunk. Már régóta baj van, csókot sosem kapok tőled csak egy-egy apró puszit reggel és este az arcomra. Az intimitás, mint olyan nem is szerepel kettőnk szótárában, csak ha én könyörgöm érte. Igaz, azt azért megengeded nagy kegyesen, hogy hozzád bújjak esténként, de általában 10 perc múlva elfordulsz, s én már csak a hátadba kapaszkodhatom bele.
Fáradt vagy, sok a munka, s én is nyűgös vagyok. Csak néha megyünk el bárhova is, mert mindig ugyanazt a kifogást mondod. El is szégyellem magam, mert annak ellenére, hogy tudom, milyen sokat gürizel, még arra vágyom, hogy legalább hétvégenként mozduljunk ki kicsit. Mindig tudod, mit mondj ahhoz, hogy végül ne akarjak veled együtt csinálni semmit.
Nyugdíjasokként élünk, pedig még alig léptük át a felnőtt lét határát. A szerelem tüze már rég nem pislákol bennünk, csak a megszokás tart minket össze, meg a tudat, hogy 10 éve nyúzzuk egymást. Szeretlek, de inkább már csak úgy, mint egy barátot. Tudom, mert érzem, hogy te sem vagy már réges-régen szerelemes belém, hiszen sosem vágysz rám az ágyban, csak a küllememet dicséred olykor…
Gyerekünk sincs, talán ha én erőszakoskodom, akkor beadod a derekad. De én így nem vállalhattam egyedül, hiszen a gyermeknevelés két személyes „munka”. Pedig látom szemedben, hogy odáig vagy a kicsikért, ugyanúgy, ahogy én, még sem mersz lépni. Jó lenne, ha beavatnál lelki életedbe, hogy tudjak én is benne olykor-olykor részt venni.
Persze nem teszed, mert már csak egy kiegészítő vagyok az oldaladon. Valaki, akivel el lehet menni és be lehet mutatni évente egyszer, mint az állandó partnered a kollégáknak a céges bulikon. Hiányzik az tűz, az a fiatal férfi mellőlem, aki annak idején még 5 óra hossza alatt egy 5 soros verset is írni tudott nekem. Mond, mi lett belőlünk? Mi a baj? Én nem kellek, vagy csak te sem tudod mi hiányzik neked belőlem?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: