Miért harcolunk veszett ügyekért? Mi értelme? Milyen gondolatvilág hozza ki belőlünk azt, hogy nekünk küzdenünk kell? Egyáltalán miért nem ismerjük fel azt a pontot, amikor egy ügy elveszett? A válasz egyszerre pofonegyszerű és az élet egyik legnehezebb leckéjének hiányát takarja: azért, mert nem tanultunk meg elengedni.
Vagyunk páran, akik nem tanulták meg mikor egészségesebb feladni, mint küzdeni. Mi vagyunk azok, akik harcolnak valamilyen számukra szent ügyért, kis túlzással mindhalálig. Mindez azért, mert nem tanultunk meg elengedni semmit és senkit. A legtöbb esetben azért, mert egyszer már a veszett ügyből nyerő lett, s ez megerősítette azt a képzetünk, hogy bármennyire is reménytelennek tűnik a helyzet, mégis győzhetünk.
Míg vannak, akik az első buktató után feladják, mások az utolsó utáni pillanatig harcolnak az igazságért, a szerelemért, egy emberért vagy egy jó ügyért. Egyszerűen nem hiszik el, hogy nem nyerhetnek, hogy valami nem úgy történik, mint szeretnék. Elvégre a vonzás törvénye szerint, az erős hit valamiben és/vagy valakiben, biztos siker. Persze ez nem mindig igaz, főként akkor nem, ha rajtunk kívül álló tényezők alakítanak egy helyzetet.
Nem befolyásolhatjuk például szimplán gondolatvilágunkkal egy másik ember érzelmi világát, egy cég sikerességét, egy kapcsolat működését. Mi csak annyit tehetünk, hogy megtesszük, ami tőlünk telik, s bízunk a sikerben. De mások érzelmeire, tetteire, értékítéletére nem vagyunk hatással, olykor mégis azt hisszük ez is lehetséges. Romantikus elképzeléseink vannak az életről, az emberekről a történésekről.
Igen, romantikus, hiszen hány olyan mesét, regényt, novellát írtak már őseink is arról, hogy a rosszból minden jóra fordul. Már egészen kicsi korunkba belénk kódolják, hogy minden és mindenki megváltoztatható. Mi pedig, mert alig jöttünk ki az anyaméhből, felülbírálni ennek az állításnak az igazságtartalmát nem tudjuk. Kételkedés nélkül elfogadjuk, s lehet, hogy egész életünkben dédelgetjük is azt magunkban.
A pszichológia mai állása szerint meggyőződéseink alapját hét éves korunkig szedjük össze. Szüleinktől, nagyszüleinktől, vagyis azoktól, akikkel addig a pontig sokat érintkeztünk. Így aztán nem is olyan nehéz meglátni az összefüggést több öltőn átívelő életekben. Például, hogy anyánk kitartott egy alkoholista mellett, vagyis veszett ügy mellé állt, ezért mi is hajlamosak leszünk (lehetünk) erre.
Persze ő is már egy mintát követett, amelyet a nevelőjétől tanult, az pedig az övétől és így tovább. Egy tudat alatti hitrendszerre támaszkodott ő is, mi is, aminek a lényege, hogy küzdünk valami vagy valaki olyanért, amire és akire nem lehetünk igazán hatással. Vagyis harcolni megtanultunk, csak elengedni, feladni nem.
Mert akármennyire is szeretnénk egy ember nem változtatható meg, csak ha ő akar változni, de akkor sem biztos, hogy sikerül. Egy történet alakulásában csak a saját szerepünket tudjuk formálni, de magára a végkifejletre csak részben lehetünk hatással. Ha valami nem működik, nem változik számunkra jó irányban, akkor fel kell adni. S azt nem bukásnak elkönyvelni, hanem megérteni, hogy a veszett ügyek csak lerombolják lelki stabilitásunk tartóoszlopait.
Vannak, akik felismerik, milyen meggyőződéseket kaptak életük indulásánál. Felfedezték családjukban a rossz viselkedésmintákat, s úgy döntöttek más utat járnak. Ők azok, akik hittel és gondolatviláguk átformálásával leszoknak arról, hogy veszett ügyek, emberek mellett tartsanak ki. Mert tudják, csak a saját életük felett lehet irányításuk, mások érzéseit, döntéseit nem befolyásolhatják.
Mások megrekednek, mert nem ismerik fel a mintákat. Vagy tévesen, azért, mert olykor veszett ügyből fordítani tudtak látszólag nyerő helyzetbe, úgy gondolják, van ok a küzdésre mindig azért, ami számukra fontos. Aztán később rájönnek, hogy a veszett ügy nem változott, csak az ő hozzáállásuk változott az emberhez és a helyzethez. S amint megváltozik a gondolatuk erről, minden visszafordul a veszett ügybe, s ha megértették a leckét, akkor megtanulják elengedni azt, amit nem lehet megváltoztatni.
Gondolatvilágunk biztosan generálra szorul, ha veszett ügyekért küzdünk. Abban lehet bízni, hogy az élet úgyis adja nekünk erről a leckéket, amíg meg nem tanuljuk, hogy kell elengedni és feladni azt, ami már réges-rég elveszett. Remélhetőleg nem kell hozzá leélni a fél/egész életünk, hogy megtanuljuk mindebből a legfontosabbat: nevezetesen azt, hogy csak a saját gondolatainkat, érzéseinket tudjuk megváltoztatni, a többi már nem rajtunk múlik…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: