Még mindig reszketek, ha szembejössz velem az utcán. Pedig már olyan rég voltunk mi ketten együtt. De mert lezáratlanul hagytuk történetünk, úgy él bennem minden, mintha csak tegnap váltunk volna el.
Talán mindketten azt reméltük, így történetünk bármikor folytatódhat, hiszen sosem fejeződött be. Vagy csak gyávák voltunk örökre elválni és azt mondani vége? Már nem tudom, igazán nem…
Azt mondják, az idő megszépít mindent. Szerintem a könnyeket is ragyogó gyönggyé változtatja. Az biztos, hogy a sok seb, amit kaptam megedzett, ugyanakkor egy nálam erősebb érzés még mindig képes térdre kényszeríteni.
Szeretném azt hinni, csak az zaklatja fel szívem és testem, hogy a jó és rossz emlékek egyszerre törnek rám. Ám valami a lelkem mélyén azt súgja az a baj, hogy sosem törlődtek és korcsosultak bennem irántad táplált érzéseim gyűlöletté, hogy aztán átvegye helyét a jóleső közöny, jelezve, hogy túl vagyok rajtad.
Persze tudom, nem véletlen, hogy testem és szívem még mindig válaszol rád, pedig igyekszem magam fékezni. Főként azért, mert hangom és kezem remegése elárul engem mindig.
Ha legalább már nem lennél rám hatással, ha le tudnám csillapítani vulkánként kitörni készülő érzéseim, megbékélnék e szűnni nem akaró érzéssel! De nem megy, mert kiszáll belőlem minden erő mikor szembejössz velem az utcán, s felszítod szunnyadó szívem lángjait pusztán azzal, hogy kilépsz emlékeim közül…
