Aki emlékei közt él, az nem képes a jelenben lenni. Az emlékezés fájdalmával és örömével táplálja lelkét. Azért, mert azt hiszi, nincs számára jövő, s ezért elveszi magától a jelent is. Pedig fogva tartani a múltat nem lehet, de ő mégis ezzel próbálkozik.
Sokan élünk az emlékeinkbe temetkezve. Azért, mert már nincs merszünk, vagy nem is akarunk a jelenben élni. Abból tápláljuk szellemünk és lelkünk, hogy életünk egy letűnt korszakára emlékezünk. Egyszerűen azért, mert valami olyat kaptunk tőle, amiért hevesebben dobogott egykor szívünk.
Talán azért is, mert a jelenben tapasztalt magány megrémiszt minket és a lassú elmúlásra figyelmeztet. Sok ember válik a magány hatására keserűvé és „gonosszá” másokkal szemben. Igaz, ők már nem is kapaszkodnak emlékekbe, míg mások igen. Vagy, ha kapaszkodnak is, akkor még több keserűség születik meg bennük.
Vannak, akik azért járnak vissza emlékeik utcájába, mert erőt akarnak meríteni a folytatáshoz. Elmúlt boldog pillanatokat, szenvedéllyel teli vágyakat, és ifjonti álmokat keltenek életre újra, azért, hogy elűzzék azt a fájdalmas űrt, amely igyekszik közömbössé változtatni őket. Nem akarnak keserűvé válni, sem önsajnálatba süllyedni. Nem akarnak a világra haragudni, azért mert az idő előre halad, nem pedig visszafelé.
Nem csak az idősek „privilégiuma” az emlékezés. Mert van, aki már egész fiatalon megkeseredik. Csak mert nem tud elszakadni attól, ami már elmúlt és magára hagyta, s ezért nem is látja meg a lehetőségeit, amelyekkel egy új, (jobb) életet teremthetne magának. Van, aki annyira megijed attól, hogy valami már csak a múlt része, hogy nem tudja azt elfogadni, képtelen beletörődni a megváltoztathatatlanba.
Ezért küzd önmagával. Persze ő is feladja előbb vagy utóbb, csak éppen úgy, hogy a múltból táplálja lelkét. Ott él (vagy inkább vegetál) tovább, s nem törődik azzal, mi lesz vele. Boldogtalanságra és örök elégedetlenségre ítélve magát ezzel.
Olykor megsemmisíti reményeink egy félresikerült szerelem vagy barátság. Ez aztán azt jelenti, hogy elkezdjük magunkat hibáztatni. Annyira, hogy végül úgy érezzük, nem érdemeljük meg a jót, így az emlékeinkbe menekülünk (büntetés és önsanyargatás) gyanánt. Máskor csak az fáj, hogy az idő eltelt felettünk, s nem úgy sikerült az életünk, mint azt az elején képzeltük.
Életek mennek tönkre azért, mert az emlékezés zsákutcájában ragadunk. Új életre hívó esélyeket szalasztunk el, mert nem tudjuk, elengedi azt, ami egykor boldoggá tett minket, de már csak keserűséget hoz.
Csak azért, mert meg vagyunk győződve róla, hogy egy életünk van, amiben a boldogság már kiszökött az ajtónkon, s mi már nem engedhetjük azt vissza más úton, más által, mert az már nem lenne „olyan”. Nem tudjuk elengedni, csak kapaszkodni a múltba.
Van, mikor már csak emlékeink közt őrizhetünk egy pillanatot, amelyben későn ismertünk a boldogságra. Éppen ezért ugyanaz az emlék, amely mosolyt csal orcánkra, máskor könnyeket fakaszt. De ez nem baj, ilyen az emlékezés szövevényes hálója. Semmi nem múlik el nyomtalanul, minden bennünk él tovább, de csak magunkat bántjuk, ha a múlt utcáiban járunk örökké.
Van, akit a szívünkben hordunk, van, akit elménk egy sötét sarkába száműzünk. Vannak napok, mikor az emlékek úgy tolulnak lelki szemünk elé, hogy nincs lehetőségünk elhúzni az emlékezés függönyét magunk elől. Meg kell tanulni ezeken tovább lendülni, s új célokat keresni. Ehhez pedig nem szabad magányosnak maradni, s eltolni magunktól az embereket, mert pontosan velük együtt tudnánk a jelen utcájába kilépni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: