Cselekedeteink meghatározzák, kik vagyunk. Az, hogy mit mondunk, nem sokat jelent, ha csak az elméleti síkig jutunk. Ha egy gondolat a tettek mezejére jut, az már valami! Ellenben ha csak tervezgetünk, de nem lépünk, a tényleges élet mellettünk elsiklik.
Ha nem változtatunk soha, nem fejlődünk. Igaz, akkor sem toporgunk egy helyben, mert a nem cselekvés is döntés, ami a lassú hanyatlás felé visz. Bármennyire prózain hangzik is, sajnos ez az igazság. Ha nem csinálunk semmit, akkor nem várhatjuk, hogy jobb legyen az életünk, változzon kapcsolati státuszunk, vagy eredményesebb legyen a munkánk.
Sem a panaszkodás, sem az irigykedés, sem a makacsság nem segít semmilyen helyzetben. A változást még sohasem vitte előre, ha valamire negatív érzéseket aggattunk az életünkben. Persze ahhoz elegendőnek kellene lennie, hogy azért változtassunk azon, amiben nem érezzük jól magunkat. Ehhez pedig hatalmas szívességet tehetünk magunknak, ha változtatunk a hozzáállásunkon.
Az élet döntésekből áll, na meg feladatokból. Akár akarjuk akár nem, ez van, ezen, nem változathatunk. Persze ellenállhatunk az árnak, azt remélvén, hogy az nem sodor el minket. De, hogy egy barátomat idézzem: „Amin nem tudsz változtatni, azt a legjobb, ha elfogadod. Ennél jobb módszer az elengedésre nincsen. „
Annak oka, hogy miért jövök az elengedéssel igen egyszerű. Sokszor ragaszkodunk ideákhoz, álmokhoz, kapcsolatokhoz görcsösen, pedig azoknak egész egyszerűen abban a formában, ahogy azt mi reméljük, nincs jövőjük. Persze eszem ágában sincs azt mondani, hogy fel kell adni a reményt. Csak azt gondolom, van, mikor be kell látnunk, hogy egy adott mód, ahogy egy dolgot elképzeltünk nem tud megvalósulni (ezért vagy azért) s így azt a megoldást el kell engednünk és más utat kell keresni reményeink valóra váltásához.
Előfordul, hogy ez azért van így, mert nem határozzuk meg jól, mit is szeretnénk. Sokszor beszélünk rébuszokban úgy, hogy észre se vesszük. Azt mondjuk, hogy arra vágyunk, hogy sok pénzünk legyen. Pedig az esetek többségében nem pénzt akarunk, hanem gondoktól mentes életet, amihez a pénz csak eszköz. Máskor vissza akarjuk kapni régi szerelmünk. Ezért azt kívánjuk, keressen meg minket azzal, hogy még mindig szeret. Pedig itt sem ez a vágy él bennünk valójában. Hanem az, hogy legyen mellettünk valaki olyan, aki képes igazán értékelni és szeretni azt, akik vagyunk (ahelyett, hogy azon dolgoznánk, hogy mi megszeressük magunkat).
Ilyen helyzet az is, mikor a munkahelyünkön várjuk, hogy végre elismerjék remek teljesítményünk. Dolgozunk is rendületlenül, de vannak jobbak nálunk. A kitartás persze segít, de sokszor itt is arról van szó, hogy nem vagyunk tisztában azzal, milyen minőségű munkát végzünk. Lehet, hogy magunkhoz képest jók és jobbak vagyunk, de olykor be kell látnunk, hogy csak az segítheti a munkánk elismerését, ha reálisan mérjük fel kvalitásaink, és ha kell, tanulunk, hogy fejlődjünk, hogy aztán elismerésben részesüljünk.
Minden remény, amely érzéseket és vágyakat hivatott életre kelteni, csak akkor teljesülhet be, ha teszünk érte. Magától még sosem változott (csak úgy) semmi, ahogy azt mi szerettük volna. Nincs hozzá jóságos tündér keresztanyánk, csak mi magunk és a döntési képességünk. A legtöbben azért panaszkodunk, mert nem bírunk a tettek mezejére lépni, de ezt nem szívesen ismerjük el. Ez a valódi oka annak, hogy beleragadunk a múltról való ábrándozásban, ahelyett, hogy tennénk, amit tennünk kellene.
Ezért nem határozzuk meg valódi vágyaink sem. Mert nem tudjuk, pontosan mit is akarunk az életünkkel és miben is reménykedünk. Ráadásul olykor az is előfordul, hogy még magunk előtt is tagadjuk, mire vágyunk szívünk mélyén. Persze meglehet, még nem is jutottunk el arra a pontra, ahol pontosan meg tudnánk fogalmazni, mire is vágyunk. Szóval itt az idő feltenni a kérdést: Tudjuk, valójában mit akarunk? Vagy csak panaszkodunk, és azt várjuk, valaki mondja, már meg helyettünk mit csináljunk?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: