Az utolsó ölelés él emlékeimben. S az érzés, hogy szeretjük egymást. Nehezen vette már akkor is a levegőt, s én láttam, hogy nem bírja már sokáig tartani magát. Együtt voltunk az utolsó előtti percekig. A közelében maradtunk. Karácsonykor még fel tudott kelni 10 percre, látta az óriási fenyőfát, amit állítottunk.
Egyre nehezebb volt körülötte a levegő, minden kezdett az elmúlásra emlékeztetni. De mi igyekeztünk nem tudomásul venni testén, gyengülő szervezete tüneteit. Mosolyra akartuk görbíteni ajkait. Szerettük volna, ha velünk tud nevetni.
Az élet olyan törékeny, de tőle megtanultuk: tudni kell Élni és küzdeni – azért, mert csak így van ennek az egésznek értelme.
Büszke volt, erős és igazi harcos. Olyan ember, akire mindig szeretettel fogok emlékezni. Néhány év után már a saját lányának tartott, mint ahogy én is őt a második apukámnak, akinek arcát, mosolyát, hangját a szívemben fogom örökké őrizni.
Láttam őt fent és lent, de elbukni sohasem. Négyszer volt élet és halál között – mindig sikerült talpra állnia, leküzdenie démonjait- csak ötödik alkalommal vesztette el azt a háborút, amit egyszer mind el fogunk veszíteni.
Van, ami elől nem lehet elmenekülni. Van, ami egyszer legyőz minket. Az élet kegyetlen, a halál elkerülhetetlen, így az egyetlen és legfontosabb feladatunk, hogy elfogadjuk a múlandóságunk, s teljes szívvel éljünk addig, amíg lehet.
Egyszer mindannyiinknak menni kell… Ez ellen a tény ellen küzdeni, hiábavaló. A legnagyobb leckéket azoktól kapjuk, akiket el kell engednünk – ezért az elmúlás az elfogadásra tanít minket, szeretteink elvesztésén keresztül.
Aki egyszer megszületik az meg is fog halni. Ez az élet rendje. Akkor is, ha szívünk szakad belé. Akkor is, ha a veszteség fáj és űrt hagy bennünk, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni.
Mind ismerünk nagy harcosokat, olyanokat, akik az utolsó pillanatig küzdöttek, majd elfogadták a sors kezének végső csapását. Az én szívemben egy ilyen ember utolsó ölelésének emléke él, kinek még most is hallom hangját és látom mosolyát.
